Karácsonyt ünneplünk, de hogyan?

„Gyermekeim…”, de régen volt az, hogy így szólított, szólíthatott meg minket bárki is. Az alapige most még­is ezt teszi velünk. Alighanem jókor. Az adventi időben, karácsony közelében ugyanis felnőttségünk kérge alól olykor ki-kibújik az egykor volt gyermek. Néhány percre maradjunk is meg most ebben a kegyelmi állapotban, és engedelmes gyermekekként figyeljünk az agg János apostol bálványoktól óvó, kedveskedően intő szavára!

Mi is tulajdonképpen a bálvány?

Nemcsak az ókori birodalmak kőből, fából faragott istenei, az izraeliták pusztai aranyborjúja, vagy napjaink imádatban részesített szentképei, szobrai lehetnek bálványok. A Szentírás szerint bálvány mindaz, ami az ember lelkében az Istent megillető helyre kerül. Az Ige leleplező megvilágításában pedig az is kitűnik, hogy a bálványok imádása nem csupán barbársághoz köthető eltévelyedés, hanem a bűnre hajló emberiség minden tagját, történelmi kortól, neveltetéstől és megszerzett tudástól függetlenül megkísértheti. Így napjainkban is bárki könnyen belekeveredhet, akár az Igétől függetlenült ünnepszomjától hajlamossá téve…

Az ember a hétköznapok egyhangúságából kiemelő lehetőségként keresi az ünnepet, a különféle szertartásokat. Ez önmagában véve nem lenne baj, sőt, egyenesen a teremtő Istentől való is lehet, hiszen az ünnepeket ő rendelte, még az idejüket jelző égitesteket is ő alkotta meg (1Móz 1,14).

Isten az ünnep tartalmát is meghatározta

Isten az ünnep tartalmát is meghatározta a vele való közösségben, hogy így szívünk, lelkünk, gondolataink, érzelmeink időről időre reá összpontosuljanak, és az ő dolgaival telítődjenek meg. Amint Isten kikerül a középpontból, az ünnep kiüresedik, és öncélú formaságok, ceremóniák töltik be az ő helyét. Ilyenkor és így torzulnak bálványimádássá az Örökkévaló nagy tetteire emlékeztető Szentlélektől ihletett istentiszteletek is. Akár némi keresztény színezetet is megőrizve, de lényegüket elvesztve, mert a másodlagos lesz elsődlegessé.

Karácsonykor például úgy, hogy a minden hatalommal teljes Úr Jézus világot bevilágító Világosságát fenyőfaizzók csillogásával helyettesítjük, és már eszünkbe sem juthat Isten kimondhatatlan ajándéka, hisz a tékozló bőségben fölhalmozott múlékony ajándékok tömege takarja el őt szemünk elől… Ilyenkor szükséges az ünneprontónak vélt, de valójában ünnepjavító ige: „Gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól!”

Ne értsük félre az eddig olvasottakat!

Mindez nem azt akarja sugallni, hogy például szentestén ne adjunk ajándékot szeretteinknek! De azt igen, hogy eközben egyértelműen jusson kifejezésre a családban, a baráti körben és a gyülekezetben, hogy a mi emberi ajándékunk az Atyától kapott legnagyobb ajándékára emlékeztető halvány tükörkép csupán. – Ha a szívünknek és a hozzánk tartozóknak kedves, jó lelkiismerettel állítsunk díszbe, fénybe öltözött karácsonyfát! De ne cövekeljünk le e hangulatos ünnepi kellékben való puszta gyönyörködésnél! A fenyő örökzöldje emlékeztessen a Krisztusban nyert örök élet ajándékára; a rajta kigyúló fényfüzér is juttassa eszünkbe, hogy az igazi Világosság, a testté lett Ige már eljött világunkba, és arra rendel minket, hogy mi is fényéből fénysugárként a világ világosságává legyünk (Mt 5,14).

Jó Atyánk áldása áradón fog körülölelni minket, ha karácsonyünneplésünk a maga kedves külsőségeivel, bensőséges jelképeivel, díszleteivel és énekeivel az Örökkévaló hozzánk lehajló kegyelmének csodájára emlékeztető jellé lesz. Az ilyen ünneplés szentsége és teljessége akkor sem csorbulna, ha életsorsunk történetesen úgy alakulna, hogy anyagi lehetőségeink beszűkülnének, egészségünk megromlana, vagy bármi „nemszeretem” dolog érne is minket. Az igazi karácsonyünneplés lényegét ugyanis egyedül az adja, hogy a főhelyet benne a testté lett Ige, Jézus Krisztus tölti be. Minden más csak nélkülözhető ráadás.
Boldog az, aki ezt már felismerte, és az ismert ének szavát ajkára véve karácsonykor és élete minden napján megvallhatja:

Elveszthetek mindent sorba’,
Ha te megmaradsz nekem…
(BGyÉ 309)