A talentum elviselhetetlen könnyűsége
Még emlékszem, milyen felszabadultan nevettem. Olyan mulattatóak voltak a társaim, ahogy a legszebb ruháikat átizzadva, kicsit talán megtörten tologatták a talentumaikat a királyi udvar folyosóján.
Urunk hívatott bennünket: magához erre a napra. (Én nyilvánosan szólítottam csak így őt. Nekem valójában csak gazdám vagy főnököm volt. Magamban szólítottam őt egészen máshogy is.) Így én is hoztam a talentumomat, de egészen másképp. Épp annyira feszültem meg, hogy látszódjanak a kisportolt, duzzadó izmaim. Épp annyira izzadtam meg, amennyire az egy úriemberhez illik. Olyan valakiként, aki ismeri önmaga fontosságát, és mindenhol kiigazodik. Én nem voltam soha fáradt. Rajtam soha senki nem láthatja a fáradtságnak még a nyomát se, ahogy tétovázást és bizonytalanságot sem.
Szolgatársaim, ők sajnos nem voltak ilyen visszafogottak. Hangosan nyögtek a súlyok alatt és mellett. Piszkosak, elgyötörtek, fáradtak és túlterheltek voltak. Hozzájuk képest én mindenképpen friss, nyugodt és bizakodó voltam. Nekem nem volt min izgulnom. Én minden tőlem telhetőt megtettem. Szolgatársaim folyton izgultak és bizonytalanok voltak. Állandóan valamiféle teljesítménykényszerről beszéltek, kiégéstől rettegtek, és alacsony volt az önbizalmuk. Én ismertem a célt: hiánytalanul visszaadni a kapott talentumomat. Jelszavam is volt: „Így érdemes élni.” Béke és nyugalom áradt belőlem. A magabiztosságból áradó őszinte és érintetlen nyugalom.
Mégis zavart időnként valami. Szolgatársaimon olykor láttam olyan örömet, amit semmiképpen nem értettem. Ők örültek a talentumaiknak. Örültek, ha használni és gyarapítani tudták. Egy talentum önmagában hatalmas súly, sokszorosa egy sékelnek, de én tudtam, hogy nem az enyém, soha nem volt és soha nem is lesz az, vissza kell majd adnom. Talán éppen ma. Engem nem érdekelt, én nem kötődtem hozzá, ezért szépen elástam. Én voltam a bölcsebb szolga, de az okosabb mindenképpen. A talentumok nem voltak a mieink, csak megnehezítették az életünket. Már annak, aki hagyta ezt. Ez volt az egyik oka annak, hogy uramat, királyomat nem tudtam annak tartani, aminek a többiek. Mert önzőnek tartottam a szívem mélyén. Minden az övé, az enyém meg a nagy semmi. Ő nekem főnököm és gazdám. Én mindent jól tettem. Minden kérdésre, kérdésére volt egy hangzatos válaszom.
Azon a napon először vettem észre szolgatársaim szánakozó tekinteteit. Ezek elsőként még csak rövid, sanda oldalpillantások voltak. Nem vettem komolyan sem őket, sem ezeket a jelzéseket. Ők is elsősorban a talentumaikkal voltak elfoglalva. Noha nem is voltak az övéik soha, hanem Urunkéi voltak. Ezeket csak visszavitték Urukhoz, ahogy ők mondták.
Láttam rajtuk a fáradtságot én is, de meglepő módon az örömöt is. Nem értettem mindezt. Ennyi munka, kockáztatás, fájdalom, gyötrődés és küzdelem után ők vajon minek örülhetnek? Hisz a talentumot vissza kell adni, leadják majd, és nem maradhat az övék. A munka, a talentumokkal való foglalkozás csak elvette az életüket. Ők mégis örültek. Miért? Nem értettem ezt, és sosem fogom megérteni.
Meglepettségem csak erősödött, amikor örömmel jöttek ki a meghallgatásról. (Velem sosem történt ilyen.) El sem tudtam képzelni, hogy ilyen történhet. Jutalomról beszéltek, elképzelhetetlen örömről hadováltak, szinte csak dadogni tudtak. Gyerekként viselkedtek, mint akik éppen valami hatalmas és soha el nem képzelt ajándékot kaptak. Felnőtt ember miként viselkedhet így? Én kimért voltam és maradtam. Legalábbis igyekeztem ezt magamra erőltetni. Nem volt könnyű. Ekkor már engem szólítottak: Ön következik…
Vittem a talentumomat. Nem hiányzott belőle egyetlen morzsa sem. Tudom, mert lemértem. De ezen kívül egyetlen fölösleges pillanatot sem töltöttem többet ezzel, mint amit én szükségesnek véltem.
Jöttem és visszaadom.
Kinek is? Uramnak, gazdámnak, főnökömnek, a kölcsönadómnak vagy a könyörtelen embernek, aki csak a maga hasznával törődik. Féltem tőle, de itt vagyok. Másképp nem tehetek.
A mosoly eltűnt az arcomról a beszélgetés közben. Gonosznak és restnek neveztek. Ezért nem akartam én itt megjelenni. Nem kellett ez nekem. Én csak annyit tettem, amennyit kértek tőlem: őriztem a talentumomat. Miért tettem volna ennél többet?
Miért nem volt elég ennyi a gazdámnak? Mi jogon kéri számon tőlem a talentumomat? Sosem fogom megtudni a választ. Valahogy már nem mosolygok. A túl könnyű talentum elvette tőlem az utolsó mosolyomat.
A sikeres
„Annyi mindent kellett volna még tennem.” Ez volt a gondolatom minden este, amikor lefeküdtem s volt még erőm gondolkozni. Annyi mindent kellett volna elvégeznem még. S minden este meg kellett győznöm magam, hogy nem minden az én feladatom, nem mindig én tudom a megoldást a problémákra. A másik megnyugtató érzés az volt a számomra, hogy az én uram jobban tudja, ő jobban átlátja az igazi célokat és terveket, mint én. Tőle tanultam azt, hogy miként viselkedjek azokkal, akik kevésbé értik a szolgálatot, a nagyszerű és bonyolult terveket, mint én. Mindig tőle akartam tanulni, mert számomra az volt a legnehezebb, hogy emberektől tanuljak.
Néha megkísértett a gondolat, hogy én tudom a sikeresség receptjét. Főleg akkor történt velem ilyen, amikor megkérdezték tőlem, hogy mi a siker titka. Néha nem is értettem ezt a kérdést. Máskor viszont, amit ma már nagyon szégyellek, olyan könnyedén osztogattam a tanácsaimat. Visszagondolva a legtöbb ilyen tanácsom értéktelen volt. Nem ezt szégyellem, mert a tanácsok többsége értéktelen, hanem azt, hogy milyen könnyen csúsztak ki a számon a legbonyolultabb helyzetekben, mintha én többet tudnék, mint aki benne van abban a nehézségben. A saját tanácsaim érzékelhető értéktelensége volt, ami alázatban tartott. Nekem fájt a sikertelenségük, mert ez is az én felelősségemmé vált.
Vajon tényleg sikeres vagyok? Vajon tudom kezelni a sikerességet, ami még nagyobb kihívás a számomra? Nem tudok őszintén igennel válaszolni ezekre a kérdésekre. A sikerességet mindig természetesnek éreztem. Ezért nem tudtam, hogy mit kezdjek a sikertelen vagy haszontalan szolgatársaimmal. Ők nekem sokáig teljesen egyformának tűntek. Azért, mert eredményeik egyformán láthatatlanok voltak. Legalábbis én nem láttam azokat. Ezért néha a szolgatársaimat sem láttam. Ez volt az egyik nagy hibám és bűnöm. Sokszor még uramat sem értettem. Miért nem zavarja el őket, s keres magának jobb, hozzám hasonló szolgákat? Sokkal előrébb tartana uram, ha így tenne! De tudtam, hogy ő mindent jobban tud. Láttam, s elbizonytalanított, mikor uram meglátogatta néhány szolgatársamat, és szeretettel átölelte őket, s bátorító szavakat mondott nekik. Ők pedig hálálkodtak neki a legkisebb gesztusokért is. Ez állított meg. Én sokkal többet kaptam, mint ők. Én néha ott lehettem uram asztalánál, és beavatott a terveibe. Én ezt túl természetesnek vettem. S akkor értettem meg ennek a napnak a jelentőségét. Nekem is be kell majd számolnom a tetteimről, akkor is, ha uram rám sokkal jobban odafigyelt. Nekem is vinnem kell majd talentumaimat, és nekem is válaszolnom kell arra a kérdésre, hogy mihez kezdtem a rám bízottakkal. Ez nemcsak a haszontalan és átlagos szolgákkal fog megtörténni. Ekkor ijedtem meg igazán. Majdnem olyan lettem, mint a haszontalan szolga: lusta, felkészületlen és nemtörődöm. Ez valóban megijesztett.
Innentől másképpen láttam az átlagos, sikertelen szolgákat. Ők végezték a munkájukat, sosem hagyták abba. Néha a rengeteg munkájuk megbetegítette őket. Ők mégsem panaszkodtak kiégésre vagy elfáradásra. (Vagy csak én nem hallottam meg?) Ők semmit sem tudtak a „burn out”-ról vagy depresszióról. Ilyen divatos szavakat sosem használtak. Tudom, hogy velük is történt ilyen, de ők csak mentek tovább. Egy idő után láttam meg, hogy urunk ilyenkor is törődött velük. Igyekeztem követni az ő példáját. Először nehéz volt, de utána örömtelivé tett, mert megéreztem, hogy ugyanoda tartozunk, urunkhoz. Ez végül nagy változást hozott. Nem kellett a sikeresség álcája mögé bújnom, ami bizony néha egy nagyon kényelmes megoldás volt. A siker sok bajtól megóvott. Ezt a védelmet ők sosem kapták meg. A sikerrel néha meg lehetett magyarázni, ami valójában csak az én szándékaim megvalósulása volt. Ezért a sikert gyakran nem szerettem, mert könnyelművé is tett. Eltakarta azt, amit nem akartam megmutatni. Miközben jó lett volna megmutatni valakinek a félelmeimet, belső gyengeségeimet és kudarcaimat. Egy sikeres ember nem teheti meg ezt nyilvánosan. Néha ugyan megmutattam ebből valamit a világnak, de belül mindig éreztem ennek a mutatványomnak a felszínességét. Ez mindig zavart, mert féltem, hogy lelepleződik ez a fajta őszintétlenségem az emberek előtt.
Ekkor jöttem rá, hogy uram miért tartja meg szolgálatában az átlagos társaimat. Azért, hogy nekem segítsenek. Nem csupán azért, hogy a „nemszeretem” munkákat elvégezzék helyettem. Azért, hogy ők segítsenek, amikor elgyengülök, amikor fejembe száll a dicsőség, amikor nem tudok mit kezdeni a sikereimmel. Nem könnyű az ilyen segítő embereket megtalálni, amikor nem is keresem őket. A sikeresség gátol ebben. Nem akartam a sikeresség illúzióját elveszíteni senki szemében. Most, itt állva örülök, hogy ő is itt vár velem urunk szobája előtt. Várom, hogy ő is megkapja jutalmát, jobban, mint a sajátomat. Ő akkor segített nekem, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Azért, mert ismert, milyen munkát végzek, és nem csak a csillogást látta. Ő segített kudarcaim napjaiban, sosem kért ezért viszonzást. Sose hittem volna, hogy így lesz, de örülök ennek a változásnak. Ő segített, hogy én is eljussak ide. Nem tudom eléggé megköszönni neki.
Itt van a másik szolga is. Haragszom rá, mert soha senkinek nem segített, soha nem tett semmit, csak a saját fontosságára hivatkozott folyton. Ilyenkor gyakran elszégyelltem magam, mert én is ilyen voltam. Tudom, milyen értékes talentumot kapott ő is, de soha nem használta fel azt, még csak meg sem próbálta. Mennyire és mennyiszer hiányzott az ő segítsége! Mindig jelen volt, de sosem csinált semmit. Mindig azt hittem, készül valamire, hogy valamit majd csak tenni fog. Jelenléte mindig a hiányra emlékeztetett. Ott volt valahol mindig, de sosem volt ott. Ma, itt, már látom, ahogy remeg, bár ő is hozta talentumát. Félelmetes, hogy néha hozzá hasonlítottam. Engem nem zavart, hogy csak egy talentuma van. Azzal is annyi mindent elvégezhetett volna. Mennyire hiányzott sokszor az az egy talentum, csak ő ezt nem vette észre. A különbség sosem a talentumok számában van.
Tudom már azt is, hogy nekem mégis adott valamiféle magabiztosságot, hogy öt talentumot kaptam. Nem azért, mert ez azt jelenti, hogy én különb lennék. Ha az is lennék, itt a számadás napján ez már sokkal inkább hátrány lenne. A talentumok adtak bátorságot a vállalkozáshoz és a kockáztatáshoz. Ha ötből elveszítettem volna hármat, még mindig maradt volna kettő, amivel újrakezdhettem volna a vállalkozást, a pénzkeresést és a munkát, mindazt, amit az uramért igyekeztem tenni. Újrakezdhettem volna a talentumok számának növelését. Látszólag én képtelen lettem volna elszegényedni, de én nem mindig éreztem így. Amióta látom, hogy egy talentum, egy ember és egy szolgatárs is mennyire tud hiányozni, azóta szégyellem magam ezért a gondolatért. Az én igazi nehézségem a siker, a többre hivatottság, mert egyszer nekem is el kell ezekkel számolnom. Ezt itt, ebben a pillanatban érzem a legerősebben és legteljesebben.
Lassan szólítanak. Próbáltam magamban elhessegetni az esti gondolataimat: „Annyi mindent kellett volna még tennem. Annyi mindent kellett volna elvégeznem.” Most nehezebb elhessegetnem ezeket a gondolatokat, mert vannak helyzetek, amelyek vádolnak még ezen a napon is. „Ennyit tudtam tenni” – könnyebbültem meg. Most szólítanak. Fél szemmel látom a rettegő és örülő társaimat is.
Uram rezzenéstelen arccal fogad, ahogy becipelem segítséggel a tíz talentumomat: „Neki ez semmi, neki ez kevés.” Érzem a megrovó tekintetét a hátamon rakodás közben. Ő nem a talentumokkal foglalkozik, hanem engem ölel át. Őt mindig a szolgatársaim és én érdekeltem. Az ő ölelése nemcsak az enyém, hanem azoké is, akiknek engedtem, hogy segítsenek. Most már tudok osztozni a sikeren. Ez leírhatatlan érzés. Miért vártam ezzel eddig? Az öröm így lett teljessé.
Az átlagos szolga
Egy idő után már csak az a nap szerkesztette az életemet, ahogy egy író teszi saját szövegével. Úgy értem ezt, hogy minden cselekedetemet és tervemet már ahhoz a naphoz igazítottam. Ez egyszerre volt felszabadító, lebilincselő és megbénító érzés. Azon a napon kellett elszámolnom urammal a megkapott talentumokról. Vártam és mégis féltem attól a naptól. Valahogyan az a nap lett az identitásom alapja, ahogy mostanában mondanák.
Tudom, hogy csak egy egyszerű szolga vagyok, voltam. S néha, tisztább pillanataimban, amikor merek igazán őszinte lenni magamhoz, csak átlagos szolgának nevezem magam. Nem könnyű átlagosnak lenni, de ugyanúgy nem könnyű szolgának sem lenni. Néha irigylem őseimet, akiknek nem jelentett gondot ez a helyzet. Ők egyszerűen elfogadták, hogy átlagosak, és azt is, hogy szolgálniuk kell. Én már nem ilyen világban élek. Itt mindenki különleges akar lenni, és senki nem akar szolgálni senkit. Ezért meg kellett tanulnom nem az emberekre figyelni.
Ez sosem volt könnyű. Ma is, amikor itt állok – azon a rég várt napon – az én uram ajtaja előtt, akkor is látom az egyik társam, aki nem izgul. Ő nem tépelődik, talán sosem tett ilyet. Ő még meg sem izzadt, amikor hozta egyetlen talentumát. Ő volt az, akire sokáig nem tudtam nem odafigyelni. Ő mindig olyan könnyed és laza volt, mintha soha semmivel nem kellett volna törődnie. Az ő életében nem voltak nehézségek, mindig vidám volt. Ráadásul ő volt az, aki a legvidámabb este is tudott komor lenni, s a leggyászosabb este is vidám. Mintha lélekben soha nem lett volna köztünk. Ez gyakran zavart, sokáig nem is tudtam, hogy miért.
Meg kellett tanulnom, hogy ne törődjek vele, ne akarjak segíteni neki. Pedig mindig azt szerettem a legjobban. Nehéz volt rávenni magam arra is, hogy ne igazodjak hozzá, mert ha ezt tettem, mindig elfordult a figyelmem az életemet szerkesztő naptól. Ő sosem beszélt arról a napról. Számára ez a téma volt a legnagyobb tabu. Én ezért távolodtam el tőle. Nekem ugyanis minden energiámra szükségem volt ahhoz, hogy szolga legyek és meg is maradjak annak. Én soha nem akartam más lenni. Szolgatársam akadályozott ebben, ezért kerülni kezdtem. Ma látom őt újra, és félek attól, hogy mit mond majd neki urunk. Mindent meg fog érdemelni, amit csak kap. Én jobban félek ettől, mint ő.
Kevesen gondolkoznak el ezen, de nehéz átlagos szolgának lenni. Miért? Azért, mert nekem minden csepp tudásomra, képességemre, állhatatosságomra és izmomra szükségem volt, hogy szolgálni tudjak. Minden percemet jól be kellett osztanom, és nem pazarolhattam el egyetlen pillanatot sem. Jól kellett használnom a talentumokat. Én nem kezdhettem bele kétes kimenetelű üzleti tevékenységekbe. Számomra minden elvesztett fillér és eltékozolt pillanat hatalmas kárt okozott, amit nem nagyon tudtam pótolni. A két talentum soknak tűnik, de nagyon gyorsan el tud fogyni. Ezért én folyamatosan dolgoztam, akkor is, amikor pihennem kellett volna. Voltak és jöttek olyan idők, amikor semmit nem tudtam tenni. Azokon az életszakaszokon szükséges volt keresztülmennem, de mindig nagyon fájtak. Néha megértettem, hogy miért történik meg mindez velem, de sajnos sokszor zúgolódtam ezekben az időszakaiban az életemnek. Uram soha nem kért számon ilyenkor, sőt látogatásai mindig örömmel töltöttek el. Ráadásul néha ő volt az egyedüli látogatóm. Ilyenkor volt a legjobb érzés az ő szolgájának lenni. Ekkor szerettem őt a legjobban, amikor haszontalannak éreztem magam. Néha felmerült bennem, hogy milyen jó lenne, ha eljönne és megnézné a munkámat, vagy segítene értékelni vagy akár fejleszteni az üzleti terveimet. Ez viszont csak nagyon ritkán történt meg, Tudom, hogy ez azt is jelentette, hogy megbízott bennem. Egy átlagos szolgának ez sokat jelent, és én csak egy átlagos szolga vagyok. Mégis gyenge pillanataimban hiányzott az ő figyelme.
Mit is jelent az, hogy átlagos? Azt, hogy elkerültek a nagy sikerek, a látványos ünneplések és az emberek dicsérő és biztató szavai. Cserébe a kudarcaim sem voltak túl nagyok, nem engedhettem meg azokat magamnak. Rám nem voltak túlzottan büszkék sem a szüleim, sem a gyerekeim, de még a feleségem se. Nem is tudtam volna az ilyen felém mutatott érzésekkel bármit is kezdeni. Vágytam rájuk, de nem volt szükségem ezekre. Tanulnom kellett a különbséget a vágy és a szükség között. A szolgálatra szükségem van, a sikerre meg csak vágyakoznom szabad. Tudtam, hogy ezt csak az a nap fogja megváltoztatni. Ezért is vágytam rá annyira. S lám, most már itt vagyok. Két talentumomhoz még másik kettőt nyertem. Tudom, hogy egyik se az enyém. Én mégis vagyok és öröm van bennem. Várom az urammal való találkozást. Várom a számadást. Sőt, most már örülök is neki. A számadás tudata mentette meg az életemet. Most már bizonyos vagyok benne.
Így körbenézve két másik szolgát pillantok és látok meg. Az egyik a haszontalan, akivel szerettem volna jóban lenni, de tétlensége eltaszított magától. Ő mindig ráért volna, és én olyan ritkán. Féltem, hogy tétlensége ragadós lesz, s eltávolodtam tőle. Milyen jól tettem! Itt van egy másik szolgatársam, a sikeres és népszerű, akit irigyelnem kellene. Őt mindenki ismeri, éljenzi és nagyra tartja. Számomra nem könnyű mindez, én kissé idegenkedtem tőle. Néha jobban, mint a haszontalan szolgatársamtól, mert vele legalább a kudarcok összekötöttek. Bár a kudarcait sosem ismerte el. A sikeres szolgát azért kedveltem, ahogy az urunkról beszélt. Ő rajongva tudott beszélni róla. Ilyen pillanatokban mindent meg tudtam bocsátani neki: a nagyképűségét, fellengzősségét és a kivagyiságát. Azt, amikor orrom alá dörgölte sikereit, a büszkeségi rohamait, azt, amikor észre sem vett engem. Miért is vett volna észre? Én csak egy átlagos szolga vagyok. Mégis, mivel mindketten ugyanazt az urat szolgáljuk, ezért megbocsátottam neki ezeket a pillanatokat. Néha, amikor a sikerest is utolérte a kudarc, akkor kedvessé vált és egyenrangúként kezelt. Ezek a pillanatok is gyorsan elmúltak, s elillant a kedvesség. Én ezekre az időkre igyekszem emlékezni. S néha mintha csak az én emlékezetemben élnének.
Most viszont mindhármunk ideje eljött. Már látom a haszontalan szolgatársam kijönni Urunktól. Letört és megtépázott. Látom őt, de most már nem sajnálom. Eddig féltettem, de a mai nap már nem erről szól. Látom kijönni a sikeres szolgát. Örül, ugrál és tapsol. Ebben az örömében már én is tudok osztozni vele, régebben nem mindig sikerült és nem is hagyta. Ez a nap az örömé, a keserűség most már elillant. Talán urunk éppen ezért találta ki a számadás napját. Most már az én időm jön. Tudom, hogy mi vár rám. Nem! Mégsem tudtam. A legcsodásabb pillanat uram örömtől fénylő arca volt. Ő örült nekem. Nekem, az átlagos szolgájának. Alig hiszem el. Keserűségem örökre eltűnt. Ráadásul az öröm és boldogság napjai csak most kezdődnek.
Vas Ferenc
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
