Állandó kérdés. Pedig senkit és semmit sem ismerhetünk jobban, mint magunkat, egyszóval magát az embert. A keresztény igehirdetésnek természetszerűleg állandó „feladata” lett annak tudatosítása, hogy az ember bűn alá rekesztett lény, és a bűn fogva tartó köteleit róla leoldani, s a bűn börtönéből őt kiszabadítani csak itt és most lehet.
Ennek tehát csak ma van a rendelt ideje, a holnap már végzetesen késő lehet! Köztudott azonban, hogy még a legnagyobb bűnös is váltig tagadja vétkességét. Olyan különös helyzet ez, mintha egy tetőtől talpig poklos ember tagadná mindenki előtt, hogy ő beteg. Ez azonban nem történhet meg, mert akik csak látnák, elfordulnának tőle, a legmesszebbre elkerülnék a rémítően poklos szerencsétlent. Mivel a bűn nem ül ki annyira láthatóan az ember bőrére, mint például a poklos fekélyek, ezért nem is kerülgetik egymást a bűnös emberek. De ez nem is lenne célszerű. Pál apostol írja, hogy nem általában kell a bűnösöket elkerülni, tudniillik akkor ki kellene menni a világból (1Kor 5,10), viszont testi-lelki közösségben mégsem élhetünk a köztudottan is bűnözőkkel.
Most azonban a szokástól eltérően nem egy bűnökkel terhelt embert akarunk megrajzolni, akitől lehet undorodni, viszolyogni, akit az útfélen lelkiismeret-furdalás nélkül ott lehet hagyni, hanem egy olyan személyt, akit lehet és kell is szeretni, aki nem lesajnálni, megvetni való, mert olyan, mint a világszépe, csodás már a születése, s ehhez hasonlóan lett légyen életének is a vége!
Szívleljük meg, hogy az ember nem egy meghatározhatatlan és bonyolult fejlődési folyamatnak a szövődménye, titokteljes eredménye. Nem önmagát létrehozó s kialakító létező. Önmagát kézbe venni és kialakítani, amint ezt a reklámszövegek írói képzelik, nem teheti. Az ember már születése előtt létrejött létező. Amikor még csak mikroszkopikusan lehet észlelni, már akkor is hiánytalanul meglevő! De ebben a helyzetben is védeni kell, mert lehet ellene véteni, lehet éheztetni, és meg lehet nyomorítani!
Amikor azonban „hazaérkezik”, mindjárt bemutatkozik. De nem sipog-csipog, mint a madár, nem sziszeg, mint a kígyó, vagy nem burukkol, mint a galamb, hanem ezt kiáltja: „Oá!”
Lakástőszomszédunk volt Kis Dénes (író, költő, nyelvész, műfordító, egyetemi tanár), aki azt a meglepő dolgot jelentette ki, hogy ha egy kisbaba a világ bármely pontján megszületik, egytől egyig így köszön: „Oá!” Így tehát ez a két magánhangzóból álló szócska hamisítatlan emberi beszédhang! Nyelvünk több ilyen rövid szavacskával ékes. Ezek között a ragozhatatlanok a „szócska” nevet kapták. Ám különös figyelmet érdemelnek ezek a néhány hangból álló szavak, mivel több jelentésűek is lehetnek. Ilyen s egyben a legrövidebb szavunk az „ó”. Ókor, óhaza, óember, óbor, ószeres. Ilyen kapcsolódásokban sokszor előfordul, de más-más jelentéssel. Ha pedig énekeinkre gondolunk, ezekből nagyon sok ó-val kezdődik. Így hol kívánság-, hol fájdalom-, hol öröm- stb. érzetet keltenek a szívünkben! A kisbaba „oá” szava is két- vagy háromjelentésű lehet!
A legszembetűnőbb, hogy mindig harsányan hangzik. Ennek élettani oka van. Amíg a levegőt kéretlenül és szünetlenül megkapja, amely egyébként az élet egyik fő feltétele, addig a táplálkozás csak szakaszosan történhet. Az éhség és a szomjúság is nagy úr! Ezeknek a folyamatos kielégítése sem szüneteltethető. Ha ez a folyamat megszakad, a baba tiltakozni kezd. A folytatás szükségességének nemcsak a hangosság a jele, hanem a sírás, a könnyezés is! Az „oá” tehát kérés, könnyezve követelés! Ki az, aki nem szánná meg ilyenkor az éhes-szomjas kisdedét?
Ugyanez a kiáltás egy másik egészségi helyzetre, a fájdalomra is utaló jel lehet! Ha azt kérdezzük, hogy az anya miből tudhatja, hogy melyik helyzet áll fenn, az éhség-e vagy a fájdalom, azt válaszoljuk egyszerűen, hogy az anya különváltan sincs elszakadva kicsinyétől, együtt érez, és együtt gondolkozik vele! – Felséges és kivételes anyai sajátság ez!
Beszélnek még egy harmadik jeladásról is, amit esetleg nem mindenkinek sikerül megfigyelnie, amikor a kisbaba szava nem annyira harsány, mint az előbbi esetekben, ráadásul könnytelen! Ha olykor-olykor ez is megtörténik, akkor nem az éhség és nem a fájdalom esete áll fenn, hanem a nagy gonddal s szeretettel végzett ápolás folytán kialakult kellemes érzet (amit már a baba mosolya is érzékeltet), s ezáltal azt kiáltja a begyakorolt szócskával: Köszönöm, mama, oá-oá!
Az anyai gondviselés, amelyhez azonban nem hasonlítható más hűségesen végzett szolgálat sem, csodát művel! Mellékesen megtanítja a kisgyereket arra a beszédre is, amelyet világszerte anyanyelvnek neveznek! De annyira rövid idő alatt teszi ezt, amire a legeslegjobb nyelvtanár sem képes! Ez a nyelvtanítás-tudás olyan hamar beérik, hasznossá válik s munkaeszköz lesz a gyerek kezében! Nem hálátlanság a kisgyerek részéről, hogy többet akar tudni, mint amennyire anyja tanítgatja! Hamar kérdezni kezd, egyre többet és többet. A lelki-szellemi fejlődésnek ez a bámulatba ejtő jele! Előfordulhat, hogy a kérdést az anya már megválaszolni nem tudja, de ezt ő már nem bánja, hanem Isten iránti hálával tudomásul veszi!
A madár fejlődésében is van egy olyan fordulat, amikor az anyamadár megengedi, hogy „felnőtté” érett fiókája az eddig védelmet nyújtó fészekből kirepüljön, de amiket a fészek oltalma alatt megtanult, a továbbiakban is csak azok megtartásával boldogul! – Ámen!
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
