Kit használ Isten az ő tervében?

Az övéit?

Bárkit?

Mindenkit?

Pünkösd ünnepe arról szól, hogy a legközelebb jött hozzánk a Mindenható. Nemcsak felettünk uralkodik, köztünk jár, de nálunk lakik, sőt bennünk lesz (Jn 14,17). Ő az Igazság Lelke, mely bemutatja Istent, és kibontakoztatja tervét – de ki által?

A bevezető kérdésekre a legkényelmesebb válasz, hogy általunk, akik átadtuk életünket a megváltásra, az üdvösségre, Isten dicséretére és arra a végtelen elhívásra, melyben őt szolgáljuk egész lényünkkel egész életünkben. Ez már mégiscsak valami, nem? – kérdezték a tanítványok is: ezért biztosan további elismerések, jutalmak várnak ránk (Mt 19,27). Ugyanakkor számos bibliai történetben láthatunk rá arra, hogy

Urunk nem csak a mi urunk, másokat is használ tervében, akár tudtukon vagy akaratukon kívül. Egyik legvilágosabb példája ennek Bálám, ez az idegen és ellenséges próféta, de még a szamara is, aki Isten eszközévé válik. Ézsaiás próféciáiban számos „uralkodó”-ról olvasunk, akik szintén eszközként végrehajtják akaratát – akár saját akaratukként. Saját tulajdonú pásztorának nevezi Círuszt (Ézs 44,28), Asszíriát pedig haragja botjának (amely nem lázadhat „suhogtatója” ellen, csak eszköze annak, és végül felfuvalkodása és erőszakossága miatt tűzre kerül az Ézs 10,5–19 szerint). De felidézhetjük József testvéreit (1Móz 50,20), akiknek a gonosz szándékából is jót hozott ki az Úr – mert úr! Sőt még a Heródeseket, Pilátust vagy Júdást is említhetnénk. Tulajdonképpen bizonyos értelemben nemcsak bárkit, hanem mindenkit.

Van-e hát különbség, van-e különlegességünk, ha bennünk pünkösd Lelke lakik, ha a Mindenható mindenkit ugyanúgy használ? No de várjunk csak: tényleg ugyanúgy? Ezt mondták volna az eddigi példák? Vagy bennük rejlik egy mintázat, ami alapján megfogalmazhatjuk a kezdetinél pontosabb kérdést: Miben használja másképp övéit a Szentlélek által?

Bizonyára feltűnt az előző példákban a tárgyiasság: eszközeként (háromszor is említettem e kifejezést) használ a Mindenható sokakat, akárcsak a köveket, melyek hirdethetik dicsőségét (Lk 19,40). Ezzel szemben a Szentlélek által elpecsételt hívőket az Ige Isten gyermekeinek (Róm 8,16), barátainak (Jn 15,14), munkatársainak (1Kor 3,9), megbízottainak (talentumok példázata Lk 19,12–17) nevezi, akik szívvel-lélekkel szolgálják őt. Ezek alapján legfontosabb jellemzőink a Szentlélek ajándékaképpen:

1. Kapcsolatban és közösségben vagyunk a mennyei Tervezővel, aki kijelenti nekünk szándékait (Ám 3,7), bevon azokba. A legnagyobb jutalmunk, hogy vele együtt dolgozhatunk akaratának megvalósulásáért. Ezzel záródik a nagy misszióparancs kiküldetése: „veletek vagyok minden napon…” (Mt 28,20)
2. Nemcsak átmegy rajtunk az áldás, és aztán magunkra hagy, hanem először minket ér el megváltásunkra, üdvösségünkre, majd mások javára. Az elvégzett szolgálatoknál nagyobb kincs, hogy fel van írva nevünk az élet könyvébe, ez a fő örömünk (Lk 10,20).
3. Személyes bevonódással, elkötelezettséggel és odaadással ajándékoz meg, neki és vele szolgálni életünk értelme és célja. Ezzel és ővele azonosulunk, kapunk reményt, erőt, motivációt. A küldetés az egész lényünket érinti, igényli és hatja át (Lk 10,27).
4. Küldetésünkben elhívásunk és ajándékaink által növekszünk, kiteljesedünk, gyümölcsöt termünk. Amikor jól szolgálunk, tisztességet szerzünk, bátorságot nyerünk, kibontakozunk, eljutunk a teljes életre (1Tim 3,13).
5. Ha ez nem lenne elég, végső jutalmat kapunk a vele való találkozásban, ahol jutalmat, további megbízatásokat, végső hazaérkezést és örömet találunk Isten jelenlétében (Mt 25,23).

Ugye mennyire más, mint tehetetlen, eldobni való eszköznek lenni? Erre hív és vezet bennünket a Szentlélek, mindezek munkálója és záloga – éljünk őáltala és ővele!