A következő történetemet is széltében-hosszában beszövi Isten csodatévő szeretete. Ő tud rólunk, bárhol is vagyunk, és bármilyenek is lennének emberi szemmel nézve a kilátásaink, ő képes cselekedni, mert nála nincs lehetetlen!
Egy budapesti klinikán feküdtem 1994 augusztusában. Akkor már több mint fél évet töltöttem kórházban. Még januárban történt, hogy rosszul lettem a munkahelyemen, és a háziorvosom beutalt a zilahi kórházba. Következtek a vizsgálatok. Rossz véreredmény, rossz tünet… Diagnózist szerettek volna felállítani, de nem tudtak. Több mint 100 db antibiotikumot kaptam, semmi eredmény. Felszúrtak kétszer a vesémbe (citoszkópiai vizsgálat) eredménytelenül. Aztán Kolozsvárra kerültem, ahol kezdődött elölről minden. Ott sem kerültem el az igen fájdalmas citoszkópia vizsgálatot. Hiába a vizsgálat, kezelés, semmi eredmény. Kolozsvárról az utam Budapestre vezetett. Amikor indultam, azt mondta a tizenegy éves kisfiam:
– Édesanyám, úgy pusziljon meg, hogy érezzem, míg hazajön! – Amit mondott, elrejtettem a szívembe. A pesti klinikán nagyon komoly vizsgálatok következtek, aztán napok, hetek teltek.
Hogy mi zajlott le bennem? Nem szeretnék senkit sem azzal áltatni, hogy mindig fent voltam. Volt úgy, hogy elcsüggedtem. Ez legtöbbször akkor történt, amikor a laboreredményeket közölték. Hála az Úrnak, nem tartott soká a csüggedés, mert nem egy gyülekezet közösségét tudtam mögöttem, hogy imádkoznak értem. Kolozsváron a szalontársaim csak csodálkoztak, hogy hogy van ennyi látogatóm, holott nem vagyok kolozsvári. Helye volt a bizonyságtételnek is.
Megtapasztaltam, hogy a kórház a legmegfelelőbb hely a bizonyságtételre. Ott mindenkinek van elég ideje, és ott olyanok vannak, akiknek nemcsak a teste, hanem a lelke is beteg. Jó kihasználni az ilyen alkalmakat arra, hogy az Isten evangéliumát továbbadjuk.
Vasárnap volt. A napsugár beragyogott a szobába. Elővettem a Bibliámat. Kíváncsi voltam, mit üzen az Úr. Ritka eset volt, hogy csak találomra kerestem igét, de ekkor különös módon így történt. Ezt olvastam:
Azt mondja az Úr, Dávidnak, a te atyádnak Istene: Meghallgattam a te imádságodat, láttam a te könnyhullatásidat, íme én meggyógyítlak téged! (2Kir 20,5)
Nemcsak kint ragyogott a nap, bent a szívemben is kisütött. A remény újjáéledt bennem. Ahogy közeledett a látogatás ideje, arra gondoltam, hogy az én kedves barátnőm, aki tegnap is meglátogatott, azt mondta, hogy ma nem jön, imaházba megy, aztán a családjával lesz. Nem számítottam arra, hogy valaki is felkeressen. Volt egy beteg a kórteremben, akinek nem voltak lábai, amputálták mind a kettőt. Gyakran segítségre szorult, ilyenkor örömmel segítettem neki, hála volt bennem, hogy nekem megvan mind a két lábam. Ekkor azt mondta a betegtársam, hogy menjek le nyugodtan az udvarra, mert most nincs szüksége rám. Lementem. Nem vártam senkit. Leültem egy padra a kapuval szemben. Nézegettem, ahogy jöttek a látogatók a betegekhez. Volt, aki virágot hozott, volt, aki a könnyeit vitte a betegének.
Egyszer csak, amint a kapu fele néztem, nem akartam hinni a szememnek. Álmodok? Nem! Az én drága nővérem jött a férjével. Aki messze van a szeretteitől hosszú ideje, csak az tudja, mit jelent egy ilyen találkozás. Miután leültek mellém, még jött egy baráti család Gödöllőről meglátogatni. Amint így együtt voltunk, éreztem, olyan emberekkel vagyok körülvéve, hogy még a hely is szent. Bátorítottak, aztán imádkoztunk. Amikor Ernő, a sógorom imádkozott, megéreztem, hogy hittel imádkozik. Ők elmentek, én fölmentem a kórterembe. A betegek csodálkoztak, hogy Erdélyből jöttek látogatóim, de még jobban azon, hogy milyen vidám vagyok. Egyik beteg kissé gúnyosan mondta:
– Már három hete itt van, és még mosolyog!
Következett a hétfő reggeli vizit. Bejött a professzor egy nagy csoport egyetemistával és a kezelőorvosommal. Mikor nézte a kórlapomat, valamit maguk között beszéltek, aztán hozzám fordulva azt mondta:
– Maga már holnap mehet haza! Minden rendben. Egy ritka vírus fertőzte meg. Jól hatott a kezelés.
Tudtam. Én már tudtam előtte este, hogy minden rendben, mert nekem olyan Istenem van, akinél minden lehetséges. Azt már nem kell leírnom, milyen öröme volt drága családomnak, amikor hazaérkeztem… Kegyelemből én is kaptam éveket. Azóta az a vírus többé nem jelentkezett.
Mindenkinek köszönöm, aki közbenjárt értem az Úrnál! Mindenért Istené a dicsőség!
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
