– Hogyhogy semmi hír?! – a Sötétség szeme fölparázslott. Az alvilági szolgalelkek rémülten húzták összébb magukat.
– Miből gondolod, ó, Legsötétebb mester, hogy annyi évezred hiábavaló várakozása után épp most történne valami? Miért érdemelné ki az ember, hogy jöjjön, aki a kígyó fejére…
– Ne merd kimondani! Ostobák vagytok. Miért érdemelné ki? Az ember csak halált érdemel. És mi megadjuk neki! De nem látjátok a jeleket? Gábriel átlépte a határt.
– Nem először, ó, Legsö…
– Eltompultatok, hogy nem érzitek a sok jövés-menést?
– Mi…
– Ez is az Ő műve, rejteget valamit…
– Kémeink ott vannak a zsidó király palotájának minden zugában, a királyi korona alatt is, tudod, Uram, hogy ez mit jelent.
– Csinált velünk valamit! Azt hiszi, elrejtheti előlünk a kis titkait… – mormolta elgondolkodva a Sötétség, majd közel hajolt halovány szolgalelkeihez, hogy velejükig hatoljanak mélyből előkúszó szavai: –, de drágán fog fizetni ezért a tévedéséért is…
A kis csacsi egykedvűen baktatott a fehéren porzó úton. Hátán könnyű teherként ült a pöttöm kismama domborodó nagy pocakkal kendői alatt. A fiatalasszony félt. Annyi sok oka volt rá. Az ismeretlen út, az ismeretlen emberek, az ismeretlen fájások, az ismeretlen gyermek ott belül… az ismeretlen jövő. A férje, József halkan noszogatta a szürke kis patást. Nem mintha kellett volna noszogatni, éppenséggel alig tudta visszafogni magát a nagyfülű. Parancsot kapott a feltűnésmentes bandukolásra, mert legszívesebben boldog ugrándozásba és iázásba kezdett volna, s abba se hagyja, amíg csak látja ezt a sok-sok szépen csillogó harcos angyalt itt az út mellett, elöl is, hátul is, de még alul és fölül is csak úgy ragyogtak körülöttük. Ám hiába pislogott csillogó nagy szemeivel az emberre, aki vezette, úgy tűnt, ő semmit sem lát. Soha ilyen biztonságban nem érezte még magát a kis patás, soha ennyien nem vigyáztak minden lába minden lépésére. Sehol egy légy. Hm! Bármeddig elvitte volna ezt a halk szavú kismamát a Gyermekkel, akire az egész menny vigyáz…
– Hogyhogy sehol semmi??? – kérdezte a Sötét, akinek leheletétől elfonnyad az élet.
– Eltakarták előlünk az eget…
– Bolondokat beszélsz!
– Uram, egyetlen csillag sincs a helyén…
– Nem tudom, hogyan csinálja, de most történik!!! Érzem a visszafojtott örömöt, ott lüktet minden fűszálban. Gyűlölöm Őt!!! Ne mozduljatok Heródes mellől! Valakik jártak nála…
– Úgy lesz, ó, Legsötétebb, de mi van, ha mindez csupán félrevezetés?
– Kételkedni mersssz…?
Megtépázott hírnök rontott a terembe: – Uram! A hely nem a főváros volt, hanem Betlehem!
– Betlehem? – a félelmetes szemek hitetlenkedve fölizzottak. Senki sem merte megtörni a beállt csöndet. Majd olyan hang hallatszott, amitől a lelkek reszketve összeverődtek: a nagyúr felnevetett. – Nem királyként jön! Ő meg a világmegváltó tervei! Még mindig szereti azt a marék sarat, ami ott csúfolja meg, ahol csak akarom. Ezt rejtegette olyan nagyon, nem szégyellt gyermekként jönni. Eljött a mi időnk! Halandóvá vált az Isten! Megöljük azt a gyereket!!!
– De hogyan ismerünk rá?
– Sok időt vesztettünk. Megölni, akit csak lehet! Küldjétek Heródest!
„Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek túljártak az eszén, nagy haragra lobbant, elküldte embereit, és megöletett Betlehemben és annak egész környékén minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket ahhoz az időhöz mérten, melyet a bölcsektől megtudott.” (Mt 2,16)
„A kisgyermek pedig növekedett, és erősödött lélekben, és a pusztában élt addig a napig, amíg meg nem kezdte küldetését…” (Lk 1,80)