„Legyetek a követőim!”

Minden értelmes ember azzal a szándékkal él, hogy jelet, emléket hagyjon maga után. Az emberek egy részének meg is adatik, hogy földi életük egy-egy gyümölcse megmaradjon, és akkor is emlékünkbe idézze őket, amikor testi valójukban már régóta nincsenek közöttünk.

A toll embereinek írásművei, képzőművészek megragadó alkotásai, építészek remekei egyfelől, másfelől híres emberek épségben megmaradt használati tárgyai igen alkalmas és gyakori emlékőrzők.

Ám mi marad meg, és ha igen, akkor meddig az emberek szellemi-lelki fejlődésével, nemesedésével foglalkozó hivatások művelői után? Marad-e látható, kézzelfogható emlékjel egy pedagógus vagy éppen egy lelkipásztor odaadó fáradozása nyomán? Mivel ebben nem nagyon reménykedhetünk, hivatásunkba vetett hittel, de még jobb, ha Elhívónk létét elfogadva, belé vetett hittel erősödik meg bennünk az a felismerés, hogy a jelenben folytatott fáradozásunkkal a földi, – és ha lehet még feljebb – az örök jövőre készítjük fel a ránk bízott embereket, emberpalántákat. Alkotó tevékenységünk hatásai fizikai módszerekkel nem érzékelhetően, a lélek kifürkészhetetlen hajszálerein továbbhaladva befolyásolhatják nemcsak a velünk kapcsolatba került személyek, hanem környezetük, sőt utódaik életét, gondolkodását is.

Adott esetben egy-egy emléktábla kézzelfogható emlékjelet állíthat olyan valakinek is, akinek műve egyébként emberlelkekben, láthatatlanul él tovább. Ám mi, akiknek esélyünk sincs arra, hogy valaha is ily méltatásban legyen részünk, tudva azt, hogy a szellem fölötte áll az anyagnak, Mécs László gondolataiból merítsünk erőt lélekművelő szolgálatunk ihletett folytatásához:

Az élet örök búcsúzás. / Ó bár csak tudnánk távozáskor / fényt hagyni, mint a Messiás… / Az életünk olyan tünékeny. / Ó szent fényt hagyni volna jó!

Ez szép cél, de könnyebbé teszi megvalósítását, ha példát vehetünk olyan valakitől, aki eszerint élt. Ez az iskola már választott magának példaképet, amikor fölvette Pannonhalmi Béla nevét, akinek tiszteletére most egy emléktáblát is fölavatunk.

Az ősi igazság szerint „a szavak megindítanak, a példák magukkal ragadnak”. Amit látunk, olykor erősebben hat ránk, mint amit csak hallunk.

Egy hívő családban történt, hogy a vasárnapi ebédnél a serdülő fiút felbosszantotta, hogy kisiskolás öccse a legkisebb mozzanatban is utánozza őt. Szülei csillapították, hogy inkább örüljön az utánzásnak, mert ez azt jelenti, hogy öccse tiszteli és példaképének tekinti őt. Mire ismét kifakadt: „Én nem akarok példa lenni, mert annak mindig mindent jól kell csinálnia, és az olyan fárasztó.”

Mindaddig, amíg önmagunkat idomítva folyton „viselkednünk” kell, mert még nem vált vérünkké a jóság, valóban vesződséges a példalét.

Ha azonban valaki Krisztus által megragadva új teremtéssé lett, az Pállal együtt megtapasztalja, hogy a Krisztus él benne. Ez pedig olyan boldogító élmény, hogy szeretné világgá kiáltani, sőt az lesz a legfőbb vágya, hogy minél több embertársával megismertesse ezt a jót. Ezért nem csoda, hogy Pál apostol szóval is, Pannonhalmi Béla pedig ennek az iskolának a névadója egész életével azt hirdette, hogy „Legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé” (Károli-ford.).

A követés, az utánzás nem a viharzó tengert lecsöndesítő, kenyérszaporító, leprásokat gyógyító, halottakat támasztó Fiúisten tetteinek megismétlésére irányult névadónk életében. Tőlünk, kései tisztelőitől sem ezt várná el. Hanem…

Hanem azt a Jézust követte és állítja önnön példájával emberi léptékben követhető mintaként elénk, akit a Krisztus-himnusz így ismertet meg velünk: „…Isten formájában lévén… megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig…” (Fil 2,6–8)

Hogy a Krisztus életét kiábrázoló emberi példakövetés valóban e körben és ily módon valósítandó meg, azt Pál néhány sorral korábban írt szavai egyértelművé teszik:

• „bármit tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!
• Megütközésre ne adjatok okot… mint ahogyan én is mindenben mindenkinek igyekszem kedvére lenni,
• nem a magam hasznát keresve, hanem a többiekét,
• hogy üdvözüljenek”.

A cél nem a csúcsszintet elérő önmegvalósítás, hanem hogy akik kapcsolatba kerülnek velünk, akikre hatást gyakorolhatunk, megismerjék és megragadhassák az Úr Jézust mint Üdvözítőjüket, magyarul Szabadítójukat. – Ezáltal lesz nekik és általuk elviselhetőbbé, szebbé ez a világ.

Ha Pannonhalmi Béla nagyapám most maga szólhatna a jelenlévőkhöz, a pedagógusoknak, de a szülőknek is ezt mondaná: Ne csak oktassatok, de neveljetek is. Legyetek példává a rátok bízottak számára önzetlen, örömszerző és cselekvő jóságotokkal.

A tanulóknak ezt tanácsolná: Nyitottsággal, a titeket ért nemes hatásokat befogadva törekedjetek arra, hogy ne csak okosabb, hanem jobb emberekké is váljatok ebben az iskolában. – És ne feledjétek, hogy felnőve, bármily hivatást válasszatok is, egy nagyon szép ráadásfeladat vár rátok: Éljetek majd úgy, hogy a befogadott jó példák továbbadói lehessetek azoknak, akiket majd rátok bíz az Örökkévaló.

Befejezésül álljon itt a jeles író, Szabó Magda gondolata: „Csak azok halnak meg, akik egész életükben nem csináltak semmit. Aki tett valamit, nem magáért, hanem másokért, mindenkiért, az megmarad.” Pannonhalmi Béla sokat tett, ezért maradhatott meg emlékezetünkben, de ha mi elfeledkeznénk is róla, Isten emlékezetében örökre megmarad.

(Elhangzott 2016. május 6-án a budapesti Pannonhalmi Béla Baptista Általános Iskola emléktábla-avatásán.)