Mire készüljenek most a gyülekezetek?

Egymás megértésére

A járványügyi korlátozások – és újabban a vakcina kérdése – a társadalomban erősen átpolitizálódott. Szinte nem lehet úgy megszólalni a témában – még szigorú szakmai ismeret és tudás alapján sem –, hogy az elhangzottakat ne kapcsolják rögtön valamelyik politikai párt véleményéhez, szándékához. Ez minden bizonnyal a gyülekezeti tagok egy részét is befolyásolja, s így némelyek képtelenek elvonatkoztatni az aktuális politikai tematizációtól, ami jelentős frusztrációval párosul. Ahogy a társadalomban, úgy a gyülekezetekben is tapasztalható, hogy sokféleképp értelmezik a járványhelyzetet. Talán szélsőséges Covid-tagadók alig-alig találhatók az egyházban, de ha a korlátozások feloldására vagy a vakcinákra gondolunk, már sokkal több egymásnak ellentmondó nézet van jelen egy időben. Vannak, akik egyszerűen nem is értik, hogy miért nem lehet már újra teljes részvétellel istentiszteletet tartani az imaházakban, templomokban (közöttük találhatók azok, akik a vallásszabadság akadályoztatását látják a mostani helyzetben). Mások csak akkor látnák idejét az újranyitásnak, ha a gyülekezet védettsége (átoltottság, betegség által szerzett immunitás) már elérné a 60%-ot. Az ördög pedig ezekben a részletkülönbségekben fogja keresni azt a rést, ahol a testvérek közé férkőzhet majd úgy, hogy egymással hadakozzanak. Talán erre a helyzetre is áll Pál apostol tanácsa: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál.” (Fil 2,3)

A közösséghez való ragaszkodásra

A hosszú járványidőszak némelyeket elidegenített a gyülekezeti alkalmak látogatásától. Persze a többség vélhetőleg minden lehetőséget megragad arra, hogy a megváltozott körülmények között se szakadjon el a közösségtől, a testvériségtől, és meg is találja azokat a – sokszor újszerű – lehetőségeket, amelyek megadják a közösségápolás keretét. Vannak olyanok is, akikben a valóságos jelenlétű alkalmak régóta tartó hiánya csalódást ébresztett, és ez a csalódás nem engedi, hogy meglássák: a jelen körülmények sem szakítanak el bennünket sem Isten szeretetétől, sem testvéreinktől. De magunkat sajnos elszakíthatjuk, kivonhatjuk a közösség életéből. Ha nem vesszük észre ennek a veszélyes voltát, a csalódás könnyen keserűségbe fordul. Arról pedig tudjuk, hogy ha felnövekszik – a kegyelemtől való eltávolodás következtében –, akkor a keserűséget a bírálat fogja követni, a bírálatot vádaskodás, a vádaskodást sértődöttség, a sértődöttséget távolságtartás, esetleg a közösségtől való elmaradás. Nagyon kell hát vigyáznia mindenkinek magára, szeretteire és barátaira, hogy „a keserűség gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön” (Zsid 12,15)

Megújulásra, változásra

A hosszú idő utáni visszatérés egyesekben majd azt a vágyat erősíti fel, hogy oda térjünk vissza, ahol abbahagytuk. Mintha semmit nem tanultunk volna a járvány alatt. Mintha semmi változás nem történt volna bennünk. A gyülekezeteknek minden bizonnyal már most kell elkezdeniük a közös gondolkodást, beszélgetést arról, hogy ki-ki mit tanult, mit változott ez alatt az idő alatt. Mire jöttünk rá, mit lenne érdemes végre változtatni, mit kellene abbahagyni? Minden újrakezdés sokkal nagyobb áldozattal jár, mintsem hogy úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna. Sokan szeretnék újrakezdeni krízisbe jutott kapcsolatukat. Mindent megtesznek, hogy visszafogadja őket a másik, csak változni ne kelljen. Némelyek a gyülekezetbe való visszatérést is gondolhatják így. Pedig nem mehetünk vissza az időben. Aki már leérettségizett azóta, annak nem kell visszamennie a gimnáziumba, aki munkába állt, annak nem kell állást keresnie, akinek gyermeke született közben, annak nem kell gyermekre várnia. Egy megváltozott közösséggel térünk vissza a gyülekezetbe hamarosan. Akik ezt elfelejtik, sok-sok szenvedést okozhatnak majd saját közösségüknek, pedig már az elmúlt időszak is többeknek járt testi vagy lelki szenvedéssel. Ezért beszél hozzánk Péter apostol így: „Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne csodálkozzatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket.” (1Pt 4,12)

A kérdés valójában ez: Hogyan lehetek a legjobban felkészült arra, amikor majd ismét együtt lehet a gyülekezetünk az imaházban, a templomban? Milyennek kell lennem, hogy Jézus Krisztus is azt mondhassa majd rólam, hogy felkészült ember vagyok?