Egy 95 éves papot hívtak meg hozzánk 2011. február 23-án Óbudára a Vécsey János-kollégiumba. Placid atyából sugárzott a jókedv, az életerő és az Istentől való végtelen szeretet.
Megrendülve értesültem róla, hogy 2017. január 15-én, 101 évesen távozott az élők sorából a mennyei hazába.
Sokat tanultam tőle. Az emlékére szeretném a kollégiumban elhangzott történeteit megosztani az olvasókkal, mert tudom, hogy még baptistaként, protestánsként is tanulhatunk abból, ahogyan az élethez viszonyult.
Miután letartóztatták 1946. június 5-én, az Andrássy út 60. alá került (most itt található a Terror Háza Múzeum), ahol az Államvédelmi Hatóság emberei megpróbáltak vallomást kicsikarni belőle. Ekkor volt 27 éves. Papként, tanárként szolgált, itt viszont még emberszámba se vették. Pucérra vetkőztették és kínozták öt héten keresztül. Ez idő alatt folyton csak imádkozott és gondolkozott: vajon mi Isten akarata vele?
A szovjet katonai bíróság koholt vádak (terrorcselekmény) alapján a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő tíz évig tartó szabadságvesztésre ítélte, a Gulágra internálták (1946). Itt, miközben megállás nélkül dolgoztak, nem kaptak mást, csak káposztalevest és időnként kenyeret.
Egy rendelet szerint mínusz 20 fok alatt nem lehetett kimenni a táborból dolgozni. Ez nem a rabok miatt volt, a lovak nem bírták az iszonyatos hideget. Viszont ha mínusz 15 fokra emelkedett a hőmérséklet, akkor azonnal indultak az erdőbe fát vágni.
A túléléshez öröm kell. Placidnak támadt egy ötlete. Munka közben örömteli pillanatokat kellett gyűjteni. Volt olyan, aki a nap végén 16 boldogságot hozó dologról tudott beszámolni. A nyeremény pedig az volt, hogy a győztesnek elénekelték a kedvenc énekét.
Placid atya egyszer kitüntetésben részesült (szó szerint így mondta). Mivel nem volt másik ruhája, végig a papi reverendában volt. Így kitűnt a többiek közül, ezért megparancsolták neki, hogy mossa fel a folyosót. Örült ennek a munkának, mert legalább addig sem kellett bent lennie a barakkban. Felmosás közben mindig volt vele egy őr, aki egyszer unalmában elkezdett énekelni. Ekkor bökte Isten oldalba először. Ha a katonának szabad énekelnie, akkor neki is. S mivel tudta, hogy rendkívül kifinomult a rabok hallása, ezért olyan hívő dalokat is énekelt, amelyek hozzájuk is szóltak.
Így találta meg az életcélját: „Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom.”
Egyik nap valaki becsempészett egy Újszövetséget a munkatáborba. A rabok kimondhatatlan szomjúsággal „itták” a magyar betűket, ugyanis addig csak cirillt vagy szlovákot láttak. Megegyeztek abban, hogy mindenkinek tíz napja van rá, hogy olvassa, aztán tovább kellett adnia. Feladatot is adtak egymásnak: ha valaki talált egy bátorító, örömöt hozó igeverset, azt meg kellett osztania a többiekkel. Így erősítették egymást.
A kemény helyzetben való vidám helytállásuk, erejük, Istenben való töretlen hitük gyümölcse volt, hogy megtért az egyik társuk. Azt mondta, hogy neki ennél nagyobb bizonyság nem kell Isten létezésére, mint ez a boldogság.
Placid atya 1955 novemberében térhetett haza Magyarországra.
Az előadás végén elárulta nekünk a túlélés négy szabályát is:
1. Soha ne panaszkodj!
2. Találd meg az apró örömöket!
3. Mutasd meg, hogy téged nem lehet eltiporni!
4. Kapaszkodj Istenbe!
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
Köszönjük mindenkinek, aki idén a baptisták társadalmi szolgálatát támogatta adója 1+1%-ával!
