Mozgalomból egyház

A magyarországi baptisták történetében jelentős évszám 1905. Sokéves tárgyalás és kérelmezés után a magyar kormány ekkor részesítette állami elismerésben a baptista hívőket.

Ez a rendelet azonban sokáig megosztotta a korabeli baptistákat. Elismert és el nem ismert gyülekezetek éltek számos helyen egymás mellett, egyazon településen. A másfél évtizedes nézetkülönbségből úgy tűnik leginkább a magyar nemzet tragédiája, a trianoni békediktátum józanította ki eleinket. 1905-óta elismert vallásfelekezetként működnek a magyarországi baptisták. Ennek az egyházjogi eseménynek 110. évfordulójára emlékezünk ezzel a rövid áttekintéssel.

Az elismerés előtti állapotok

Bár 1846-tól számítjuk az újkori baptizmus megjelenését Magyarországon, Rottmayerék munkássága mégsem fejlődhetett ki, mert az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc elfojtását követően a Bach-korszakban szinte minden újszerű szervezkedést, így a kezdődő baptista missziót is betiltották. Rottmayer János Kolozsvárra, Vojka János kényszerűen Skóciába távozott.

A korabeli magyar vallásügyi helyzetről ezt írta: „Aki mást mert hirdetni, azt végleg elnémította az uralkodó hatalom.”[1]

Meyer Henrik kísérletei az elismertetésre

Szervezett missziómunkáról csak Meyer Henriknek 1873-ban történt magyarországi meg-jelenését követően beszélhetünk. Ő volt az, aki elsőként megszervezte a hazai baptista missziót, és aki megjelenését követően szinte azonnal megkezdte a baptisták „saját jogi helyzetének javítására irányuló lobbi-tevékenységét”, amely „soha véget nem érő parlamenti és sajtóbeli lobbihoz” vezetett.[2]

Meyer Henrik tolmács kíséretében rendkívüli energiával és nagy buzgósággal látogatta és gondozta a sorra megalakuló gyülekezeteket. Úgy a Felvidéken, mint Erdélyben és más vidékeken a közigazgatás részéről sok zaklatásban, üldözésben volt része a baptistáknak, ami egyrészt a népegyházak egyes papjainak féltékenységére, másrészt a baptistáknak a fegyverfogást megtagadó nazarénusokkal való összetévesztésére vezethető vissza.[3]

Meyer kifejezetten gyűjtötte a gyülekezeti munkásoktól a zaklatásokról írt jelen-téseket. Arra biztatta a testvéreket, hogy panaszaikat dokumentálják, és minden év végén terjesszék fel azokat jogorvoslatért a lehető legmagasabb fokú hatósághoz. Ő maga is csomagonként nyújtotta be a panaszokat a minisztériumok felé.[4] Folyamodványok sora bizonyítja Meyer igazságos harcát a szabad vallásgyakorlás érdekében. Az 1883-ban benyújtott kérelmet maga Tisza Kálmán, a miniszterelnök utasította el, azzal, hogy nem kívánják bővíteni az elismert egyházak körét, magán-összejöveteli kérelme pedig a belügyi hatóságok engedélyezéséhez kötött.

Meyer mindent megtett ügyének sikeréért. Befolyásos pártfogókat keresett és talált is Irányi Dániel ellenzéki képviselő személyében, de támogatók közt találjuk Papp Gábor dunántúli református püspököt és Csáky Albin grófot is. Meyer Henrik több más politikusnál is sürgette a szükséges intézkedések meghozatalát. Számos levelezés, kérelem és beadvány igazolja Meyer törekvéseit a magyarországi baptisták vallásgyakorlásának legalizálása érdekében. Az 1883-ban felterjesztett első kérelmet több is követte, így a 1890-ben, és az 1892-ben megfogalmazott, zaklatásokról szóló dokumentumokkal alátámasztott folyamod-ványok.  Meyer mindemellett folyamatosan agitált egy új, az érvényben lévőnél liberálisabb és egyenlőbb vallásügyi szabályozásért. Élénk figyelemmel követte az egyházpolitikai törvények előkészítő munkálatait, véleményét, bírálatát időről időre felterjesztette az illetékes miniszterekhez. Állandó kapcsolatban állt az egyes politikusokkal – elsősorban Irányi Dániel országgyűlési képviselővel –, akikkel részletesen körüljárta a szabad vallásgyakorlás kérdését. 1895-ben, a vallás szabad gyakorlásáról szóló XLIII. törvénycikknek viharos tárgyalása közben Irányi maga is kereste az összeköttetést Meyerrel, akitől sok hasznos és szakszerű anyagot kapott parlamenti felszólalásaihoz. Irányi Dániel, az 1848-as párt ellenzéki képviselője huszonhárom ízben szólalt fel a parlamentben a baptisták vallásszabadsága ügyében.[5]

Elismert és el nem ismert baptisták

Ez idő tájt Magyarországon háromféle egyházjogi státus létezett: a bevett, az elismert és a tűrt.[6] A baptisták a harmadik kategóriába tartoztak, annak minden hátrányával együtt. A helyzet javítására az elismert státusz elnyerése volt az egyetlen megoldás. A tűrt kategória számos problémát vetett fel a baptista hívők hitéleti és közösségi mindennapjaiban.  Bár Meyer 1883-as és 1890-es beadványai enyhítettek a baptistáknak, mint „szektának” a megítélésében, mégis számos dolog keserítette, főként a helyi hatóságok intézkedései nyomán a baptista hívők életét. Így az ingatlanaikat csak magántulajdonként birtokolhatták, gyermekeiket más vallású hittanoktatásban kellett részesíteniük, valamint az egyházi temetőket sem használhatták. A baptista istentiszteletek gyűlésnek minősültek, azokat főszolgabírói engedélyhez kötötték. Természetesen a mindennapok sok más apró nehézséget is gördítettek a hívők elé, amelyek mind-mind a tűrt státusz hozadékai voltak. Meyernek az elismerésért folytatott kitartó küzdelme egyre inkább Udvarnoki András, Balogh Lajos, Csopják Attila, a magyar nyelvű baptista missziót fellendítő vezetőinek programjává vált. Ugyanis egy idő után Meyer Henrik, Kornya Mihály és vezetőtársai az állami elismerés kérdését lelkiismereti kérdésként kezelve elutasították.

Főként a „szabad államban szabad egyház” világszerte elismert baptista elvét látták veszélyeztetve az elismeréssel, pedig ez a baptista elv dr. Rushbrooke-nak, a Baptista Világszövetség későbbi főtitkárának meg-fogalmazásában egyértelmű: „Amikor valamely államtól elismerést kérünk, nem szubvenciót, állami segélyt kérünk. Meggyőződésünk, hogy gyülekezeteinket és intézményeinket a nép maga kell, hogy fenntartsa adakozása által. Az államtól csupán szabadságot kérünk – szabadságot az evangélium hirdetésére, szabadságot gyermekeink taníttatására, szabadságot intézményeink fenntartására, szabadságot, hogy imádkozhassunk. Ez a szabadság egyike a mi speciális baptista megkülönböztető alapelveinknek.”Az államtól való függőség gondolata, – mármint, hogy beleszólhatnak gyülekezetek dolgaiba – végképp eltántorított sokakat az elismerés kérelmezése ügyének támogatásától. Ezt erősítette a frissen megalakult Baptista Világszövetség utólagos véleménye is, akik látva az elismerés következményét, a missziót féltve azt tanácsolták, vonják vissza kérelmüket, mert az megosztja a közösséget.

Meyer és Kornya hívei egyre inkább elhatárolódtak az Udvarnoki, Csopják féle gondolattól, mert úgy látták, hogy egy elismerő miniszteri rendelet alapján az állami közigazgatás megszabhatja a hitközségek a felelős vezetőinek, elöljáróinak, hitszónokainak személyét is.

Ez a körülmény azután a hazai baptistákat hosszú időre elvi megkülönböztetésbe sodorta. A vita hevében Meyer olyan kijelentést is tett, hogy „ez meghódolás egy idegen, világi hatalom barátsága előtt…” Az elismerés okozta meghasonlás sokszor még családokon belül is ellentétekhez vezetett. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a két baptista csoport, az elismertek és az el nem ismertek között hitelvi különbség soha sem merült fel, sőt, a legnehezebb években is bizonyos ügyekben kimutatható az együttműködés, például a menházak és a baptista nyomda (MOB) működtetésében. A magyar nyelvű baptista misszió vezetői az elismerés iránti kérelmüket utolsó próbálkozásként 1902-ben adták be, ám ekkor is eredménytelenül.

Lukács György miniszteri rendelete

Dr. Lukács György liberális képviselőt a király által a parlamentet mellőzve kinevezett Fejérváry Géza miniszterelnök kérte fel a kultusztárca vezetésére.[7] Lukács György szabadelvű lévén nem volt elkötelezettje az uralkodó egyháznak, és miután átvette hivatalát kezébe került a baptisták kilenc éve fektetett elismerés iránti kérelme. A baptisták kérelme sok mindent juttatott az eszébe. Elsőként a polgári szabadságjogok iránti érzékenysége keltette fel érdeklődését a baptisták kérelme iránt.  Egy levelében pedig arról ír, hogy „én a baptistákat régen ismerem” – és ebben a mondatában felsejlett előtte korábbi Békés megyei hivatala, ahol főispánként megismerte a baptistákat. Abban az időben szép előrehaladást mutatott a békési baptista misszió. Imaházak épültek, bemerítéseket tartottak a Körösben. De mint liberális politikus odafigyelt az angol liberálisokra is, akiknek dr. John L. Clifford baptista prédikátor, a szintén 1905-ben megalakult Baptista Világszövetség első elnöke volt a vezére. Lukács tehát megkereste az elismerést kérelmezőket, a magyar baptista csoport vezetőit, és biztatta őket a kérelem ismételt beadására. Miután azok megismerték az elismertetés állami feltételeit Udvarnoki András, Csopják Attila, Orosz István, Tomi Lajos megalkották „A baptisták egyházi szervezete” címmel azt a szervezeti és működési szabályzatot, amelyre azután 77092/1905 sorszámmal rákerült a miniszteri pecsét, és amelyet a  miniszter Lukács György aláírásával látott el.

A minisztériumba felterjesztett elismertetési okmány függeléke az 1895. évi XLIII. tc. 7.§-ának megfelelően a „Hitvallomása és szerkezete a keresztelt keresztyén gyülekezeteknek, melyeket közönségesen baptistáknak neveznek” című német baptista hitvallásból átvett applikált szöveg volt. E két okmány tartalmát az 1905. szeptember 15-én Ócsán tartott rendkívüli szövetkezeti közgyűlés újonnan felülvizsgálta, kiegészítette, elfogadta és a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi minisztériumba jóváhagyás végett felterjesztette. A közgyűlési okmányokat az ún. „Ócsai Hitvallást” Csopják Attila közgyűlési elnök és Orosz István jegyző írták alá. A közgyűlés megszervezésében nagy szerepet játszott Szabó András ócsai prédikátor, aki szintén a magyar baptista csoport aktív tagja volt.

Az elfogadott és rendeletben rögzített kérelemre az alábbi záradék szövege került:

77092 szám 1905

Az 1895. évi XLIII, t.czikk 7. §-a alapján jóváhagyom azzal, hogy az idézett t.czikk 18.§-ához képest minden változtatás esetről esetre jóváhagyás végett hozzám bejelentendő.

Budapesten, 1905. évi november hó 2-án.

Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter pecsétje.

Lukács s.k.

A miniszteri rendeletet a Budapesti Közlöny 1905. november 2-i keltezéssel, „A vallás- és közoktatásügyi magyar királyi miniszter 77.092/1905. számú körrendelete valamennyi törvényhatóság közönségének és a fiumei kormányzónak a baptista vallásfelekezet törvényes elismertetése tárgyában.”címmel közölte. A körrendelet legfontosabb mondata így szól: „Ezen immár jóváhagyott szabályzatok alapján a baptista vallásfelekezetet az 1895. évi XLIII. tc. rendelkezései értelmében az állam védelme és főfelügyelete alatt álló törvényesen elismert vallásfelekezetnek nyilvánítom.”A körrendelet szövegét a Békehírnök 1905. november 15-i számában teljes terjedelmében közölte.

Az elismeréstől az egyházi státuszig

A baptisták jogi helyzetével később hatékonyan foglalkozott dr. Somogyi Imre szövetségi elnök. Egyik írásában megállapítja, hogy a baptista vallásfelekezet 1905-ben „előlépett” a tűrt állapotból, s mint elismert felekezet kétségtelenül előnyösebb helyzetbe került a többi, még mindig „úgynevezett tűrt” felekezetekkel szemben. Mint a téma jó ismerője könyvet írt „A vallásszabadság és a baptisták”címmel, amelyben bemutatta a bevett, az elismert és a tűrt felekezetek között a vallásszabadság rovására fennálló differenciákat, és megállapítja, hogy a vallás szabad gyakorlatáról szóló 1895. évi XLIII. törvénycikk alapján működő kisebb felekezetek törvényes elismerése igen lassú tempóban halad előre. A második világháborút követően megjelent 1947. évi XXXIII törvény 1. §-sa kimondta, hogy ”mindazokat a különb-ségeket, amelyek a bevett és törvényesen elismert vallásfelekezetek hátrányára fennállnak, meg kell szüntetni”[8] – mert, hogy a gyakorlatban számtalan ilyen különbség továbbra is érvényesült. A baptisták 1905. évi elismerést elsősorban a népegyházak nem vették figyelembe. Ez még nem az ökumenikus mozgalom időszaka. Dr. Szebeni Olivér egy-háztörténész írja:

„A két világháború közötti időszakban nem mutatott türelmet még a protestáns ébredési mozgalom sem, legkevésbé a katolikus egyház. A hajdúböszörményi országos konferenciát szétkergették. A kegyeletsértés rendszeres volt számtalan temetésen. Szülőket kényszerítettek csecsemőik keresztelésére, gyermekeiket a hitoktatás hallgatására. Az akkor köteles egyházi adó megfizetését behajtották azoktól is, akik kiléptek a régi egyházukból. Az állami elismerés ellenére büntették a baptista istentiszteletek tartását. Időnként tettlegesen is bántalmazták a „garázdálkodó baptistákat”.[9]

(Ez a kifejezés imádságra, éneklésre és igehirdetésre vonatkozott.)” Többek között az ilyen hátrányos különbségek felszámolására született az 1947. évi XXXIII törvény 1. §-sa. A törvény tárgyalásán  jelen volt a parlamentben dr. Somogyi Imre baptista elnök is, aki arról számolt be, hogy „ A parlament ülésterme szinte templommá magasztosult ennek a törvényjavaslatnak a tárgyalási idejére. … Felejthetetlen élmény volt, amikor a Kisgazdapárt szónoka, dr. Reök Iván, a hívő sebész-főorvos, a Luther Szövetség aliansz szellemű elnöke Bibliával a kezében tett vallást Jézus Krisztusról és érvelt a vallásszabadság, valamint az egyházak egyen-jogúsága mellett.

1947-ben a rövid életű magyar demokrácia a bevett és elismert felekezetek közötti különbséget megszüntette, sajnos azonban csak rövid időre, mert a rákövetkező évek belpolitikai változásai hosszú évtizedekre megkeserítették a vallásos közösségek sorsát. De ez már egy következő időszak témája, amelyből csak annyit említenénk, hogy 1955-ben az országos közgyűlés döntése nyomán a Baptista Hitközség, Budapest Magyarországi Baptista Egyházra változtatta nevét.[10] Így lett a mozgalomból egyház.