Hálás vagyok, hogy húsvét után élhetek. Egészen más úgy olvasni, hallani a nagypénteki eseményekről, hogy tudom, hogy nem az a történet vége. Nem azért, mert jobban szeretem az olyan történeteket, ahol boldog a befejezés. Ennél sokkal többről van szó.
Két mérhetetlen jelenséget ünneplünk nagypéntek és húsvét napjaiban. Ami ekkor történt, az Biblia közepe. Erre a középpontra mutat az egész Ószövetség, és az evangéliumok után szereplő újszövetségi könyvek mind. Ez az emberi történelem közepe is. Nem történt soha semmi az ember története során, ami ennél jelentősebb. Ez a középpont azonban csak távolról nézve egy. Ha közel megyünk, részletekben gazdagabb lesz, amit látunk. Látjuk, hogy Krisztus meghalt, és újra él! Látjuk, hogy mindkettő szükséges és elengedhetetlen volt Isten megváltó terve megvalósulásához. Micsoda kegyelem, ha azt is látjuk, hogy mindkettő velünk is meg kell, hogy történjen úgy, ahogy Pál apostol azt a Rómaiakhoz írt levél 6. részében írja: „Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele a feltámadásának hasonlóságában is.” (Róm 6,5).
Krisztus halála és feltámadása elválaszthatatlanok. Miért fontos ezt bizonygatni? Mit adhat hitünknek, ha ezzel tisztában vagyunk? Nagyon sokat. Akinek csak Jézus halála egyedül a jelentőségteljes, annak számára Jézus mártír, méghozzá olyan, aki miatta került a keresztre. De ez nem elég.
Sok vértanú halt meg már addigra is a saját meggyőződése miatt. Jézus nem csak mártírunk, hanem megváltó Urunk is akart lenni. Ehhez meg kellett halnia és fel kellett támadnia. Pál apostol is jól tudta, hogy ha Krisztus nem támadt volna fel, üres, hiábavaló lenne a hitünk (1Kor 15,19). De a másik oldalon is lehet buktató. Aki számára a feltámadás az, ami igazán fontos, ami elhomályosít mindent, jó, ha reálisan látja, hogy mi kellet ehhez. Micsoda szenvedésen ment keresztül Jézus, mielőtt feltámadt!
Az, hogy Jézus feltámadt, minden másnál jobb okot ad a reményre. Azzal, hogy legyőzetett a halál, egy új fejezete kezdődött az emberi történelemnek. Ha Jézus valóban feltámadt a halálból, akkor mindannyiunk számára lehet remény. Ő áttört olyan korlátokat ezzel, ami által mi is eljuthatunk valami újhoz és csodálatoshoz. A feltámadás bebizonyítja, hogy Isten az életnek ott is tud reményt adni, ahol semmi más nem tud. És ez a remény nem egy minden alapot nélkülöző vallásos érzés csupán. Ez a legreálisabb, legmegalapozottabb minden remény közül. Ugyanis senki nem ment olyan messzire a szeretetben azzal, hogy meghalt másokért, és senki nem tudott ilyen nagy győzelmet aratni azzal, hogy feltámadt a halálból.
Az emmausi tanítványok lassan végre felismerik, ki az, aki csatlakozott hozzájuk. Mikor már eltűnt a szemük elől, akkor értették meg, kis az, aki velük volt. De itt már bizonyos idő eltelt a feltámadás óta. Ha visszamegyünk kicsit, látjuk, hogy maga a feltámadás is ilyen. Segít megérteni, hogy az aki velünk volt, és velünk van, kicsoda. Krisztus feltámadása mutatja meg nekünk az ő igazi identitását, az isteni voltát. A feltámadás árulja el számunkra, hogy ki is az, aki meghalt értünk. Világossá teszi, hogy nem más halt meg ott, mint a testet öltött Isten.
Ha életedben most a szenvedésé a főszerep, engedd, hogy a feltámadás megtöltsön reménnyel: van aki mindezeknél erősebb, van aki efelett is győzni tud! Ha pedig élettelenné, fásulttá vált a hited, nincs más hátra: halj meg Jézussal a bűnnek, hogy vele együtt feltámadhass új életre!
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
