Öt gyülekezet közös évkezdése (2023)

Isten kegyelméből idén január elsején találkozhatott Tatán a helyi gyülekezettel együtt az oroszlányi, tatabányai, komáromi és neszmélyi baptista gyülekezet testvérisége.

Az alkalom azért is különleges volt, mert nem egy hosszabb prédikáció hangzott el, hanem a dicsőítő dalok között rövid igei gondolatok, üzenetek voltak – a fent említett gyülekezetek lelkipásztorai tolmácsolásában. Szimon Gergő kezdte, majd Csiha Márton folytatta. Őt követte Emhő Balázs, majd Mészáros Sándor, végül Szilágyi Sándor – aki a közös úrvacsorát is vezette. Minden buzdítás után imablokkok is segítették a jelenlévők bevonódását. Akik ott voltunk, úgy érez(het)tük magunkat, mint egy nagy családban. Megoszthattuk egymással gondjainkat, örömeinket. Egy helyi nehéz helyzetbe került családért (az anyuka kórházba került, a három gyerek az apukával maradt) gyűjtést is tartottak az egybegyűltek. Az istentisztelet végén együtt teázhattunk és tovább beszélgethettünk a szép új tatai imateremben. Összegezve ezek a regionális alkalmak – bárhol az országban és persze itt Észak-Dunántúlon is – olyan valódi ünnepi események, melyeket érdemes megbecsülnünk, szorgalmaznunk és rendszeresen, még ha kb. évenként is, de átélnünk Istenünk dicsőségére és a résztvevők áldására. Úgy jöttünk el, kezdve a 2023-as évet, hogy várjuk és tervezzük a következő ilyen találkozást!

A vidéki missziós központok, regionális együttműködések gyakorlata egyébként beleillik az MBE stratégiai látásába is. Az egymást erősítő találkozáson az alábbi bátorító üzenetek, igék, illetve énekdicséretek hangoztak el. Az 1Kir 17 kapcsán emlékezhettünk a sareptai özvegy és Illés természetfeletti találkozására. Nekünk is csak az van, amit az Úrtól kaptunk. Mi is imádkozhatunk úgy, mint Mózes, hogy „bocsásd meg mégis bűnünket és vétkeinket, és tégy tulajdonoddá bennünket!” (2Móz 34,8). Hiszen ahogy Ézsaiás fogalmaz: „atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezed alkotásai vagyunk mindannyian.” (Ézs 64,7) A Jel 4 ráirányította figyelmünket az eljövendő dolgokra, „amiknek ezután meg kell történniük” (1. vers). Arra, hogy bár véget ért a december, bizonyos szempontból még inkább adventben élünk az idő előrehaladtával! „Nagy az Úr, méltó, hogy dicsérjék…” – hallottuk a 145. zsoltár 3. versének bizonyságtételét, és tettük is közösen a következő dicsőítő dalokkal: Itt az idő, hogy dicsérjem; Nyisd meg a szívem, ó, Jézus; A fény királya ő; Ki átvezetsz a tengeren; Jézusom, áldozatodra gondolok; illetve a Hozsánna hangzottak sokak ajkán. Az 1Sám 30-ban olvasható Ciklág eleste kapcsán bátorítást nyerhettünk mindannyian Dávid történetéből, akiről azt írja a Biblia, hogy „nagyon szorult helyzetbe jutott: a nép már arról beszélt, hogy megkövezi, annyira el volt keseredve az egész nép a fiai és leányai miatt. Dávid azonban erőt kapott Istenétől, az Úrtól.” (6. vers) Isten felkentje az Úr erejével visszaszerzett mindent! Nekünk is vannak veszteségeink, de vigaszt nyújt, hogy „Krisztus szeretete szorongat minket” (2Kor 5,14). A meghalt és feltámadt Megváltóra tekintett Pál apostol, az első keresztények, sokan elődeink is, tehetjük ezt mi is ma. A Jn 16,33 szavait is elvihettük útravalóul: „bízzatok: én legyőztem a világot”. Közös úrvacsorával zártuk az alkalmat, ahol a Lk 22,14–20 mellett az emmausi tanítványok történetéből tanultuk meg az emlékezés, szövetség, közösség és a végre tekintő jelleg, eszkatológia perspektívájának négyesét (Lk 24,30). Bízunk abban, hogy mind a jelenlévőknek, mind az olvasóknak volt egy-egy olyan igemag, üzenetmorzsa, mely szívünkig hatolt és munícióval látott el minket az induló új esztendőre.