Pedagógusnak lenni ma Miskolcon

Nyitott Ajtó. Ez a neve a miskolci baptista iskolának. Kíváncsiak voltunk arra, hogyan folyik a tanítás egy olyan közegben, ahol bizony a legtöbb családnak szűkösek az anyagi és a technikai lehetőségei. A tanulók nagy része hátrányos körülmények között él. De ha vannak szívvel-lélekkel és hozzáértéssel dolgozó pedagógusok, akkor lehet változás. Ennek próbáltunk utánajárni a karantén idején. Molnárné Kertész Ildikó igazgatót kerestük és faggattuk a mindennapokról. Talpraesett, életteli és céltudatos lénye a távolból is jól kiábrázolódik a beszélgetésben.

– Az igazgató most nem mehet semmiképp szabadságra.

– Intézményvezetőként mindennap bent vagyok az iskolában. Jobb is így, mert otthon nincs annyi „iroda”, hogy ne zavarjuk egymást a munkában a férjemmel, aki rendszergazda az iskolánkban, és percenként csörög a telefonja a digitális átállás idején, és a lányommal, aki épp a tanítási gyakorlatát teljesíti online, és a Zoomon tartja a kapcsolatot a tanítványaival. Bent az iskolában kevesen vagyunk, szokatlan a nagy csendesség.

– Az átállás a digitális, a távoktatásra bizonyára nem volt zökkenőmentes.

– Minden napra jut bőven feladat! Megtervezni az átállás menetét, kiválasztani a platformot, ami működik a mi iskolánkban is, kitalálni, hogy hogyan lesz ellenőrizhető a kollégák munkája, és így tovább. Nem is beszélve az adatszolgáltatási kötelezettségekről.

A kollégák hősies erőfeszítések árán egy hét alatt áttértek a digitális munkarendre. De ezt úgy kell elképzelni, hogy több olyan nyugdíjas kollégám is van, aki nemigen ért a számítógéphez. Előfordult, hogy amikor a haladó IKT-kompetenciákkal megáldott kolléganőnk magyarázta egyiküknek a Redmenta rejtelmeit, a hős nyugdíjas megkérdezte: Kurzor? Az meg mi?

– Mit kellett átszervezni a pedagóguscsapatban?

– Szerencsére még az első nap megalakítottuk a szakértői csoportokat, amelyeknek a vezetői IKT-ban jártas kollégáink, így mindenki tudja, kihez kell fordulnia. Az első napok, hetek úgy néztek ki, hogy mindenki telefonált vagy msn-ezett. Vagy segítséget kért, vagy segítséget nyújtott, vagy a tanítványait próbálta elérni online.

– A diákokat hogy lehet elérni a Téglagyár utca környékén?

– A tanítványokat elérni nálunk nem kis feladat. Az esetek többségében nem megy csak úgy! Rengeteg telefonhívás, üzenet testvérek, rokonok, szomszédok, ismerősök útján. A drive-on – amit természetesen csak a saját pedagógusaink érnek el – létrehozott táblázatot a gyerekek elérhetőségeiről egyre bővítjük. Ki jött be a tankönyvekért, ki igényelt ebédet, kinek ki a testvére stb.

Mára eljutottunk odáig, hogy a 300 tanulónkból már csak 22 nem elérhető. Közben persze kérjük a családgondozók, a szociális munkás segítségét is, nem mondunk le senkiről, valahogyan elérünk majd mindenkit.

Nálunk, sajnos, a legtöbb családban csak egy telefon van, de sok gyerek. A szülők igyekeznek, néhányan azért vettek tabletet, okostelefont, hogy tudjanak a gyerekek tanulni. A szolgáltatók jóvoltából pedig van ingyeninternet. Mégsem tudja mindenki elérni. Nincs lefedettség a lakóhelyükön, nincs pénz a kártyán, hogy elmenjen az az SMS, és így tovább. Eddig is jó kapcsolatunk volt a családokkal, de most úgy látom, mélyült a bizalom, mindenki kész az együttműködésre, amennyire tőle telik.

– A gyerekek hogy állnak hozzá a váratlan és új helyzethez?

– Nehezített pálya, de a gyerekek többsége nagy lelkesedéssel veti bele magát az online feladatok tengerébe. Van, aki azt mondja, többet tanul így, mint amikor bejártunk az iskolába. Mások persze most is a kibúvókat keresik, trükköznek, úgy tesznek, mintha tanulnának, de nem csinálnak semmit.

– És hogy tudják a kollégák kialakítani azt a rendet, hogy mindennek legyen ideje?

– Özönlenek az üzenetek a pedagógusokhoz. Az osztályfőnökök állandó készenlétben vannak, javaslom nekik, hogy hozzanak szabályokat, hogy mikor van „iskola”, és mikor nem lehet zavarni őket, de ez eleinte nem megy. Este 10 után küldik aludni a gyerekeket. Nyugtatni, biztatni kell őket. Hiányzik nekik az iskola, a gondoskodás, a társak. Az egyik osztályban, mikor meghallották a gyerekek, hogy ebédet lehet igényelni, megbeszélték, hogy akkor a suli ebédlőjében ők majd találkoznak és együtt ebédelnek… Persze erről szó sem lehet, de örülünk, hogy ilyen jó az osztályközösség.

– Mi a legnagyobb kihívás?

– Mindannyiunknak, gyereknek, felnőttnek egyaránt hiányzik a személyes találkozás! Szerencse, hogy ha a gyerekekkel nem is, a kollégákkal tudjuk tartani Zoomon a kapcsolatot. Tartottunk már nevelési értekezletet is, mert meg kellett beszélni az új NAT-ra való átállás kapcsán a feladatokat, a pedagógiai program módosításával kapcsolatos teendőket. A vezetőség hetente ezen a platformon találkozik.

– Itt vagyunk a húsvét előtt. Hogy készültök az ünnepre?

– Tegnap még egy rendhagyó húsvéti ünnepséget is rendeztünk, és ha a gyerekeket nem is tudtuk meghívni, legalább a dolgozóink együtt voltak a virtuális térben, és megemlékezhettünk ennek az ünnepnek az igazi jelentőségéről.

Hálás vagyok a kollégáimért, akik mindent megtesznek, hogy mint intézmény sikeresen meg tudjunk birkózni a koronavírus okozta nehézségekkel.

– Mi mozgat és mutat jó irányt nektek a mostani szoros és megterhelő időben?

– Két jelmondata is van a tantestületünknek. Az egyik már évek óta segít a humorával átlendülni az akadályokon, megoldani az olyan feladatokat, amelyek sok „felesleges” adminisztrációval járnak. Ez így szól:

„Ha muszáj, akkor szívesen!”

A másik, ami ezekben a nehéz időkben a segítségünkre van:

„Többet ér a türelmes kitartás, mint a nagy hősiesség…” (Péld 16,32; EFO)