Por és hamu vagyunk

„Ábrahám újból megszólalt: Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak, bár én csak por és hamu vagyok.” (1Móz 18,27) „A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (Préd 12,7)

Istenhez képest kicsoda az ember?

A régi Biblia alázatosabban teszi fel e kérdést. Így: „Micsoda az ember?” S erre felel tulajdonképpen Ábrahám: „csak por és hamu”. Látva az urnákat, valóban az. Mégis nagy kegyelem, hogy ez a „por-ember” mielőtt emberporrá válna, szólhat Istenhez, beszélhet Istennel. Nagy kegyelem, hogy mi is szólhatunk hozzá imádságban, és ő is szól hozzánk igéjében.

Ahogy történelme folyamán fejlődött az emberiség, úgy fejlődött Isten kijelentése. Többet mondott még az ókoron belül is. Például így fogalmazza Jób: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, bár veséim is megemésztetnek.” (Jób 19,25–27)

Mennyivel többet mond aztán Salamon király által, mint Ábrahám által az ember halál utáni állapotáról. Közöttük ezer év telt el, s a különbség máris ég és föld (e kifejezés minden értelmében). Korábban nincs szó az égről, csak a földről, a föld poráról. De a Prédikátor könyvében az ember már nemcsak por, nemcsak test, hanem lélek is: „A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.”

A teljes – de különösen az újszövetségi – Szentírás szövegén alapuló hitvallásunk már ilyen gazdag ismereteket nyújt a halál utáni sorsunkról: „Hisszük, hogy az ember élete a halállal nem ér véget. A halálban a lélek különválik a testtől. Az elhunytak lelke tudatos állapotban van. Így a hívők lelke azonnal élvezi a megváltottak örömét, a hitetlenek lelke pedig szenved. Ez az örvendezés, illetve szenvedés azonban csak az eljövendő ítéletkor éri el teljességét, amikor a lélek a föltámadott testtel egyesül.”

Az ember mulandó volta alázatra inti a gőgös embert. „Alázzátok meg magatokat az Isten hatalmas keze alatt!” (1Pt 5,6) Ne akarjatok okosabbak lenni nála! Tehát fogadjátok el, amit ő mondott az életről és a halálról, az élet és halál értelméről! Olyankor különösen alázatra inti, amikor megláttatja vele egy urna által is testének, amelynek él – és csakis ennek a testnek él –, por és hamu voltát.

Ugyanakkor igéje által rámutat: Ember, te több vagy, mint por és hamu! Ember, neked nemcsak hamuvá ítélt tested van, hanem halhatatlan, örökkévaló lelked is. Szoktál-e törődni ezzel is?

A rohanó embert legalább ilyenkor megállítja Isten, és maga elé idézi, hogyha soha máskor nincs annyi ideje, hogy meghallja az ő szavát, legalább ilyenkor hallhassa.

Mit mond tehát az örök Isten a mulandó embernek élet és halál kérdésében? Például ezt: „Mindennek rendelt ideje van” (Préd 3,1), rendelt határideje. Határidős az élet! Nem lehet vég nélkül tékozolni az Istentől kapott javakat: a testi és lelki egészséget, az időt, azt a bibliai 70-80 évet (van, akinek még ennyi sem adatik), a lehetőségeket. E földi élet csak keret. Évekkel mérhető keret. Nem fér bele minden, s ha feszíti, tönkremegy – idő előtt. Bibliai szóval „cserépedény”, törékeny cserépedény ez a földi keret, ez a földi élet, munkával, hajszával, idegességgel repedeztetett, majd összetört, aztán végleg széttört cserépedény. Ezt az edényt arra szánta Formálója, teremtője, hogy valami örök, maradandó tartalmat töltsön bele: önmagát. S ezt az önmagát emberré tette karácsonykor, Jézus Krisztussá, hogy az ő Lelke által szeretetet, örömöt, békességet, béketűrést, szívességet, jóságot, hűséget, szelídséget, mértékletességet (Gal 5,22–23) töltsön ember voltunk edényébe. De nemcsak ennyit akar adni önmagával együtt Jézus, hanem önmagával együtt az örök életet is. Amint egyik énekünk kérlelő szava mondja: „Engedd Jézust a szívedbe, Életed megmentőjét! Benne van az örök élet; S ez az élet lesz tiéd.” Aki őt szívébe fogadja azáltal, hogy hiszi az ő mostani, miránk is érvényes hatalmát, és aszerint is él, annak örök élete van. Nem kerül az örök halálba, hanem már itt átment a halálból az életbe (vö. Jn 5,24). Hogy hogyan kell őt befogadni és szerinte élni, erről beszél 2000 éve minden keresztény egyház igehirdetése. Nem ismered?

Még nem hallottad? Akkor kezdd el komolyan hallgatni és komolyan keresni ezt a hogyant! Kérdezd meg imádságodban, mint a Jézus korabeli gazdag ifjú: „Jó Mester, mint cselekedjek, hogy az örök életet elnyerjem?” (Mk 10,17) Vagy mint Péter pünkösdi prédikációjára megkérdezték akkori hallgatói: „Mit tegyünk…?” S a mindenkori igehirdetőn keresztül maga Isten válaszol: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (ApCsel 2,37–38) A hajdani halotti beszéd az élőknek szólt és azokhoz szól ma is: „Látjátok, feleim, mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk.” De szóba állhatunk az Örökkévalóval, aki Jézusban így válaszol:

„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” (Jn 11,25–26)