Román–magyar barátság?

Nem először szolgáltam Romániában, illetve román nyelvű területeken. Idén márciusban ismét Moldovába utaztam, ahol a fővárosi (Chișinău) Divitia Gratiae Keresztény Egyetemen oktathattam mesterszakon tanuló hallgatókat.

(A TCM Nemzetközi Intézet majdnem minden európai ország evangéliumi szemináriumával és több keresztény egyetemmel együtt dolgozik.) Ismét örömömet leltem abban, hogy a több mint tíz országból érkező lelki testvérek együtt készülnek fel elhívásuk betöltésére a háromhavi online oktatás után egy egyhetes személyes konzultáció keretében.

Moldávok, ukránok, oroszok, románok, tadzsikok, azerbajdzsániak, kirgizek, üzbégek. Sokan üldözött keresztények, iszlám országok polgárai, földalatti szolgálatot végezve.

Nagyszerű hét volt, számomra is, mert sokat épül mindig a hitem az ő elkötelezettségük láttán. Hatalmas erőt és energiát kapok ezáltal minden esetben.

A hét fénypontja azonban a vasárnap délelőtt volt. nemzetközi tanításaim során gyakran hív meg egy-egy helyi gyülekezet, hogy a vasárnapi istentiszteletükön Isten szavát hirdessem. Ez alkalommal dr. Mihai Malancea – szeretett kollégám, professzortársam – invitált meg a Moldovai Baptista Szövetségbe tartozó gyülekezetébe, a „Biserica Speranta” közösségbe (Reménység Gyülekezet).

Moldovában a gyülekezetek egy része orosz nyelven működik, a másik része román nyelven. Leginkább a Romániához és román életérzéshez közel állók tartoznak az utóbbi körbe, érthető módon.

Pénteken így magyaráztam el a helyzetet tanítványaimnak: a magyarok és románok kapcsolata nem mindig felhőtlen. Sok minden történt a két nemzet között a történelem során, és néha ezen történések igen tragikusak voltak. Feleségem családja Erdélyből és a Partiumból való, ami ugyan ma Románia része, de ez nem volt mindig így (a mi véleményünk szerint). Sok személyes, véres történetet hallottam a tágabb családból a két nemzet közötti ellentétekről. Többen konkrétan így fejezték ki ezt: nem is hajlandóak egy légtérben lenni ott, ahol román beszéd hangzik.

Bárhogy is van, vasárnap reggel elmentem a román nyelvű gyülekezetbe.

A pandémia miatt bekövetkezett többhavi online istentiszteleti részvétel után végre fizikailag is együtt lehettem lelki testvéreimmel! (Moldovában nincsen sem állami, sem felekezeti korlátozás a gyülekezetek összejövetelét tekintve.)

Végre felemelhettem kezeimet és dicséretemet az Úr felé, végre teli torokból énekelhettem a gyülekezeti közösségben, végre hallhattam bizonyságtételetek (tolmácsolva), és szószéken állva hirdethettem az igét – és nem magányosan az irodámban egy kamera objektívjébe.

Mihai testvér mutatott be a gyülekezetnek, vezette fel az igehirdetési szolgálatomat – amiből természetesen egy szót sem értettem, mert románul mondta, és ezt nem fordította vissza nekem. A testbeszéde és széles mosolya ugyanakkor minden kétséget eloszlatott, hiszen ezt sugározta: ő szeret és tisztel engem, és erre hívja gyülekezetét is. Ezután fiát, Iurie-t kérte fel tolmácsolásra, akivel az elmúlt években egyre szorosabb baráti kapcsolatom alakult ki, amint az ő doktori tanulmányairól beszélgettünk, együtt vacsoráztunk vagy autóztunk Chișinău utcáin.

Ekkor már énekelt a lelkem: milyen csodás olyan lelki környezetben szolgálni, létezni, ahol mi nemcsak kollégák vagyunk, hanem sokkal többek annál.

Harcostársak. Szolgatársak. Barátok. Testvérek. Családtagok.

Krisztusban nincsen többé görög és zsidó. De magyar és román sem. Az Istenhez tartozásunkat tekintve legalábbis semmiképpen.

Szabadok vagyunk. Szabadok: szeretni, és szeretve lenni. Mi, magyar ajkúak és románul beszélők.

Megjegyzés: A gyülekezet rendkívüli módon odafigyelt a járványügyi védelemre a maszkviselés, kézfertőtlenítés, távolságtartás stb. területén. Hazaérkezve ötnapos önkéntes karanténba helyeztem magam, utána PCR-tesztet végeztettem laborban, ami negatív eredménnyel érkezett meg. SDG!