“Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid. 13,7)
Pátkai Béla (Ócsa, 1947. augusztus 10. – Bonyhád, 2015. július 4.)
(Pátkai Béla lelkipásztor) az ócsai gyülekezetben nőtt föl, ahol elkötelezett hívő nagymamája különösen nagy hatással volt rá.
Az utcájukban lakók sokat emlegették a három Pátkai csemetét amint vasárnap reggelenként egymásba karolva, vidáman indultak az imaházba.
Abban az időben Hetényi Lajos testvér fogta össze a fiatalokat, ott ült dacosan a 14 éves fiatalember, míg végül megtörve igent nem mondott a hívó szóra. Amikor gyülekezeti felvételén az idős Hetényi Pál lelkipásztor csak annyit mondott, hogy „a jövő lelkipásztorát látom benne” – mindenki egyetértett vele.
Szép idők voltak ezek az Ócsai Gyülekezetben, 1962. nyarán 26-an merítkeztek be Kovács Géza testvér közreműködésével. Ezek a fiatalok építették tovább a gyülekezetet és többen ma is itt vannak a gyászolók között.
Később még teológusként sem tudta, hogy korábban kitanult szakmája mekkora áldás lesz hűséggel szolgált gyülekezetei életében. Élete utolsó napjáig betartotta a „dolgozzál és imádkozzál” elvet, és a lelki építkezés mellett ott sorakoztak az új vagy felújított imaházak.
Fiatal családját az akkor 5 gyülekezetből álló dombóvári körzetben kezdte nevelni, ahol friss energiájából sokat a második világháború után Németországba kitelepített testvérek összefogására áldozott. Amikor erre az időre emlékezett, boldogan mosolyogva mondta, hogy „akkoriban két végéről égettem a gyertyát”, pedig ez az időszak már egészségét is alaposan megpróbálta.
Az évtizedes feladat után hét sokat emlegetett nyíregyházi év következett, ahol a gyülekezet példamutató szeretettel állt lelkipásztora mellett, s a tíz kis gyülekezetből álló szórványkörzet hamar hozzászokott a nyáron kismotoron, az akkor még nagy értéket képviselő vérnyomásmérővel érkező lelkipásztorhoz.
Hét bő esztendő volt ez az egész családnak lelkileg, de az 1989-es változások már megint valami újat hoztak, s az Élet Szava Alapítvány műszaki vezetőjeként kicsit másfajta gondok nyomták a vállát: nyaraló fiatalok ezreinek ellátása, és az ehhez nélkülözhetetlen munkások irányítása, reggeli áhítattal munkába indítása.
A „dolgozzál és imádkozzál” elvből azonban túl sok hangsúlyt kapott a gyakorlati munka, s az Apát jól ismerő család már kíváncsian találgatott, amikor négy év után a Kispesti Gyülekezet meghívása megérkezett. Újabb munkában is bő esztendők következtek, nem is kevés, s az egyre gyorsabban pergő évek missziótitkárként is látták, nem ritkán Ukrajnában, valamint missziókerületi elnökként, a Tahi táborért csapatot toborzó ügyintézőért és nem utolsó sorban nagypapaként. Missziói titkárként 3 éven át az egyház Elnökségének tagja volt. 17 éven át volt kuratóriumi tagja a Baptista Szeretetszolgálat Alapítványnak.
A nyugdíjas évek már Bonyhádon kezdődtek, két kezével épített házában, ahol újabb álma vált valóra, s ahol szeretett hegyeire emelte szemét a reggeli áhítat előtt, közben és után.
Amikor később elvállalta a Bonyhádi és a Váraljai Gyülekezet felkérését már mindnyájan tudtuk, hogy rendkívül tevékeny élete alatt se nem kötelességből, se nem kényszerből dolgozott. Önként és örömmel vette sorra a napi feladatokat, s csak ekkor értettük meg, hogy ezért nem fáradt. Az elhivatott lelkipásztorban egyre jobban volt látható az állhatatosan szerető férj, a három gyermekéért aggódó édesapa, és az öt unokában egyre több örömöt találó, egyre játékosabb, egyre könnyebben feloldódó nagypapa.
Élete példáját még tanulják utódai , s a sír mellett megjelent gyászolók száma a bizonyíték arra, hogy nem egyedül vannak.
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
