Szégyen

Gyerekkori emlékem a következő. Vidéken, főképp tanyán, egy hozzám hasonló korú iskolás gyermek számára ha olyan helyzet adódott, hogy egy idegen embernek köszönnie vagy bemutatkoznia kellett volna, szégyellősen a szülei háta mögé bújt.

Ilyenkor azok szabadkoztak, hogy egy kicsit szégyellős a gyerek.

Ekkoriban, ha falun valaki olyat művelt, ami illetlen volt, megbotránkoztató, szégyentelennek bélyegezték, és többnyire elhatárolódtak tőle. Ennek a szégyellni való magatartás tekintetében egészséges visszatartó ereje volt. Még a kamaszok is óvakodtak attól, hogy túlmenjenek az elvárt illő viselkedés keretein, mert tudták, hogy ezzel kizárják magukat a családi, de olykor még a baráti közösségből is.

Mára ez a helyzet már a múlté. Sem a jó ízlés határának átlépése, sem a megütközést kiváltó magatartás, sem a csúnya beszéd még csak provokatív magatartásnak sem minősül. Rég megszűnt a „polgárpukkasztás” is, alighanem egyszerűen azért, mert megszűnt a polgár. A polgári világnak legalább a látszatra adó illemtana volt. Vagyis bármennyire (jogosan) blamáló kifejezéssé vált a „kispolgár” vagy „nyárspolgár”, mégis volt a sok képmutatás ellenére az embereknek valamiféle tartásuk. Az a szó, hogy viselkedés, elfogadott volt. Ez azonban mára már alig értelmezhető szóvá vált.

Amikor viszont ez a rossz modorú, másokat figyelmen kívül hagyó lazaság általánossá válik, fel sem tűnik a szégyen, a szeméremsértés, az ízléstelen rámenős érdekérvényesítés, a másik ember jogainak semmibevétele. A közösség manipulált kihasználása megszokott lett. Az emberek szégyentelenül és lelkiismeret-furdalás nélkül vétenek egymás ellen.

Ma üdítő színfolt egy szégyellős gyerek, még inkább, ha felnőttkorára is marad benne valamiféle szemérmes tartózkodás. Az a Walt Disney-filmeken felnövő generáció, amelyik már az óvodában azt nézi, hogy hogyan püföli laposra a macska az egeret és viszont, és halomra lövik a gyerekek az „ellenséget” a játékprogramokban, valamint tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mi az a „vetkőzés”, aligha nevezhető szégyellősnek.

Utazgatván akarva-akaratlan tanúja az ember jónak-rossznak. Az utóbbinak sajnos gyakrabban. Amikor a még egészen kis gyerek gusztustalankodik vagy provokálja a szemben ülőket a vonaton, és a vele utazó szülők rá se szólnak, csak hagyján. De amikor az egyetemisták obszcén dolgaikról orcapirító derültséggel és hangoskodással szórakoztatják az utazóközönséget anélkül, hogy érzékelnék azt, hogy másokat ez zavarhat – már nem gyerekes dolgokról van szó.

Mert hogy is van ez a szégyenkezés dolga? A zsoltáros kérése Istentől, hogy ne hagyja megszégyenülni (Zsolt 44,10–19; 69,7). Tudjuk, hogy itt magasabb szinten jelenik meg a szégyenérzet, mert azt kéri, hogy amikor a Mindenható végigtekint az életén, akkor se valljon kudarcot az ő színe előtt. Ebből következik az az egészséges szégyenérzet, hogy ha valamilyen ügyben nem járt el helyesen, vagy túlment a vidámságban a jó ízlés határán, elszégyelli magát. Mert a tisztességes viselkedés, a tekintet és a szavak tisztasága egyben a szív tisztaságát mutatja. Ez Isten és emberek előtt kedves. Ha vét ellene, úgy érzi, mintha beszennyezte volna magát. Igyekszik is megtisztulni. Nem restell nem csupán Istentől, hanem ha kell, emberektől is bocsánatot kérni. De törekszik magatartását is megváltoztatni. Az persze ebből az alapállásból adódik, hogy a szemérmetlenség is messze áll tőle. Magatartásában is szentnek akar bizonyulni (Róm 12,9).

De a szégyen nem szűkíthető le csupán a vallási élet területére. Az nem szégyen, ha valaki hátrányos helyzetből, netalán mélyszegénységből indulva hiányos műveltséggel rendelkezik, de az szégyen, ha minden lehetősége adott, és önhibájából műveletlen.

Az nem szégyen, ha ugyanezen ok miatt valaki szegény, de ha a munkától való irtózása vagy pazarlása miatt vált azzá, az szégyen. Az nem szégyen, ha valaki rátermettsége vagy szorgalma miatt gazdagodott meg, de ha összelopkodta vagyonát, az szégyen. Az nem szégyen, ha a hívő szorongatott helyzetben panaszra nyitja ajkát, és megküzd a hitért, de az szégyen, ha büszkén vallott hite alapján lenéz válságban levőket. Nem szégyen az ifjak üde szépsége, de szégyen a magakellető pucérságuk. Nem szégyen a vénemberek lassuló lépése, de szégyen az állandó zsörtölődésük. Nem kell szégyenkeznünk az Úristen által megbocsátott bűneink miatt, de nem vall jó ízlésre dicsekedni velük.

A világ történetében a kezdettől a végéig egyedüli tiszta ember, a názáreti Jézus azonban mégis odakerült a szégyenfára. Nem azért, mert volt mit szégyellnie, hanem a mi szégyenünk miatt. A mi tisztaság utáni vágyunk is az ő vérének erejéből fakad. Vállalta a szégyenünket, hogy mi megtisztulhassunk. És a Szentlélek által teremtett új szív sem szégyellni való, még akkor sem, ha szembemegy a közvéleménnyel. Mert igazodni akar ahhoz az egészséges erkölcsi rendhez, amelynek az eredete a mennyben van.

Újra kell tanulnunk Jakab apostol szavait: „parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés Istennel?” (Jak 4,4) Nekünk hívőknek arra kell törekednünk, „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jó hírű, ami nemes és dicséretes” (Fil 4,8). És nem kell szégyellnünk az Isten evangéliumát (Róm 1,16), még akkor sem, ha „naivitásunkért” megmosolyognak. És ne szégyelljük azt sem, hogy még szégyenkezni is tudunk. Akár mint a tiszta szívű és szerepléshez nem szokott gyerekek. A tiszteletteljes szó, a szolid öltözködés, a szerény magatartás soha ne vesszen ki a hívők közül. Mert akkor már szégyenkezhetünk.