Szerepekbe menekülés – vagy Krisztus élete bennünk

A mindennapokban sok nyűglődő, életében, szolgálatában és hitében is vergődő keresztyént látunk. Nincsen örömteli szolgálat, vergődés a személyes és a családi élet, elmaradnak a gyümölcsök…

Mi lehet ennek az oka? Hogyan lehet valakinek ilyen az élete, annak ellenére, hogy új teremtéssé lett a megtérés által?

Az ilyen élet saját megoldási kísérletek eredménye. Amikor valaki nem találja annak módját, hogy engedje Krisztust élni önmagában, akkor szerepekbe menekül. Az alábbiaknak néhány ilyet szeretnék bemutatni. Fontos megérteni azt, hogy ezek nem „keresztény személyiség-típusok”. Nem mondhatjuk azt, hogy “én a természetem miatt ilyen vagy olyan vagyok”, mert ezek nem igazi személyiségek, hanem torzulások, téves megoldási kísérletek. A hitélet betegségei.

1. Embereknek kedveskedő. Nem tud nemet mondani. Minden feladatra, felkérésre igent mond. Mindenkinek tetszeni akar. Mindenkinek a kedvére akar tenni. Ezt gondolja az igaz keresztyénhez méltó útnak.

2. Bajnok (néha így tűnik fel igehirdetésekben, cikkekben: „győzedelmes keresztény”). Szeret teljesíteni. Amikor jó keresztényként él, sokat teljesít, akkor az emberek szeretik. Mi több: elismerik. Egy idő után rákap ennek ízére, és mivel az ilyen általában nagyon tehetséges, ez megy is neki.

3. Lázadó. Próbált teljesíteni, de nem ismerték el az emberek. Egy nagy, vagy sok kicsi bukása volt. Most már semmi sem tetszik neki. Nem veti alá magát sem tekintélynek, sem lelki vezetésnek, sem gyülekezeti akaratnak. Fékező, akadékoskodó, lázadó ember lett.

4. Reménytelen. Mint a képregény-figura Charlie Brown, Snoopy barátja. Mindig lehorgasztott fejjel jár: „nekem nem megy ez a keresztény élet…én olyan szerencsétlen vagyok… bárcsak olyan lehetnék mint ti… de én csak egy kis nyomoronc vagyok…”

5. Kritikus. Mások hibáira szeret mutatni, hogy önmagát különbnek érezhesse. Nem ment neki sem a teljesítés, és ő is ki akart menekülni ennek terhe alól, ezért vette fel a mindig szúrós, mindig piszkálódó, ítélgető lelkületet.

6. Áldozat. “Mások hibája, hogy még mindig itt tartok… a lelki testvéreim, a tanítóim rontottak el… én vagyok ebben a gyülekezetben a legszegényebb, a kisemmizettebb, a lenézett, a kiszorított” – gondolja, és mondogatja gyakran. Az ilyen gyakran vált gyülekezetet, lelkigondozót, cseréli lelki vezetőit, mert ezekben és őbennük látja saját kudarcának okát. Az ilyen sajnos sosem nyugszik meg. Addig nem, amíg be nem látja, hogy lelkileg beteg.

Mi késztethet bennünket az ilyen, szerepekbe való menekülésre? Hiszen amikor megtérünk, akkor mindannyian megértjük, hogy nem a mi teljesítményünk a meghatározó. Felfogjuk, hogy nem tudjuk megmenteni magunkat.

Sajnos egy idő után hívőként is teljesíteni kezdünk az elvárások hatására és az elismerés kedvéért. Bizonyítani akarunk: ki ismeri jobban a Bibliát, ki szolgál jelentősebben, ki dicsőít odaadottabban, és így tovább. Azaz, ismét “bajnokok” akarunk lenni. Akinek ez megy, mert elég ügyes és tehetséges hozzá, az „bajnok” lesz. Aki ebben megbukik, az más szerepet vesz fel… Az ilyen, saját megoldási kísérletek két véglet felé sodornak sokakat. Így lehetne összegezni a két szélsőséget:

a.) Legalista, törvénykező irányzat. E felfogás szerint a hívőség és az Istennel járás a „tedd meg” és „ne tedd meg” felszólítások halmaza. Rengeteg szabály, törvény, jó viselkedés, elvárások és a egyéni teljesítmény jellemzi ezt a megközelítést. Érdemes tudni, hogy aki ezek alapján keresi Istennel való kapcsolatát és önnön értékét, az nagyon sok kudarccal és csalódással fog szembenézni, hiszen sosem lesz képes minden elvárásnak megfelelni, mindent a legmagasabb fokon teljesíteni.

b.) Spiritualizáló megközelítés.  Akik erre hajlanak, azok a Szentlélek “különleges” vezetését várnák el és hajtják minden területen. “Második áldást”, különleges kenetet, csodákat, apostoli kézrátételt, titkos tanok meghallását és megvilágosodások átélését hajszolják.  Ez végül egyfajta meghasonláshoz, tudathasadáshoz vezet, hiszen nem lehet megtapasztalni a „jelekben és csodákban való életet” úgy, ahogyan ezt valaki kikényszeríteni szeretné Istentől.

A nehéz mindebben az, hogy mindkét irányzatban sok jó és bibliai alapokkal bíró dolog található. Hogyan is mondhatnánk azt, hogy nincsenek olyan dolgok a hitünkben, amire érdemes egymást buzdítanunk? Hogy ne lennének olyanok, amiket tiltani szükséges? Vagy hogy a Szentléleknek ne lenne természetfeletti vezetése és áldása a mi életünkre? A probléma azzal van, ha valaki részigazságokat túlhangsúlyoz, és így álarc mögé kényszeríti magát, ami elnyomja a legfontosabb tényt: életünk megoldása és hitünk alapja Krisztusban van. Őbenne megkaptunk mindent, amit csak engednünk kellene működésbe lépni.

Mindegyik, az előzőekben említett esetben meg kell értenünk valamit: egyik szerepben élve sem vagyunk lelkileg egészségesek. Meg kell gyógyulnunk – és egyedül Krisztus tud meggyógyítani bennünket. A gyógyulás útja pedig a Krisztusban való életünk újra felfedezése. Újra fel kell fedeznünk, hogy saját teljesítményünk helyett származásunk, új identitásunk alapján élhetünk egészségesen az Úrban.

Néhány éve valaki ezt mondta beszélgetésünk során: „nekem nagyon nehéz lenne keresztény életet élnem…” Ez bizony nagy tévedés. Keresztény életet élni nem nehéz valaki számára, hanem lehetetlen. Önmagunktól nem megy. Mi erre nem vagyunk képesek. Krisztus azonban élheti az Ő életét bennünk!

„Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” /Gal 2,20/.

Engedjük, hogy az Isten Fia létezzen, éljen mi bennünk, cselekedjen általunk és “működtesse” életünket!