Teljes megbocsátás a kereszten

„Jézus pedig így könyörgött: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Azután sorsvetéssel megosztoztak ruháin.” (Lk 23,34)

Jézus Krisztus a kereszten a legrosszabbat, a bűnt Istennel, Atyjával köti össze: „Atyám, bocsáss meg nekik!” Ez Jézus első szava a kereszten. Mert csak Isten adhatja az emberi bűnökre a bocsánatot.

Jézus Krisztus élete végén vállalja a Golgotán a szenvedést. Szenvedéseiben az első szava ez: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Ezzel egyértelművé teszi, hogy nem a szenvedést akarja megoldani, nem távolságot tart a szenvedéstől, nem elvtelenül Istenhez menekül ezzel a mondatával, hanem összekapcsolja a szenvedések okát (az emberek tetteit) Istennel önmagában. Ebben az összekapcsolásban az egyetlen lehetséges megoldás a teljes bocsánat.

Mi, emberek rengeteg rosszat, életrombolót és életmegrontót generálunk gondolkodásmódunkkal, szavainkkal, tetteinkkel bűnösségünkből, istennélküliségünkből fakadóan. Isten igazságossága alapján minderre a büntetés, az elítélés lenne a válasz. De Istenben, mivel Atyánk, ott az élet folytatásának, kijavításának a válasza. Ez a válasz: az isteni megbocsátás. Mert csak az hozhat váltást számunkra, hogy ne folytatódjon az elrontott sors. Mi az isteni megbocsátás eredménye? Eltörli a tettek miatti elítélést; sőt felmentést ad; tiszta és felszabadult lelkiismeretet teremt bennünk, az elkövetőkben, akik ezért terheltség nélkül, tiszta motivációval cselekedhetünk a jelenben és fordulhatunk a jövő felé.

Mi, emberek minden rosszat okozó, rossz következményt szülő tettünket sötét tudatlanságból szüljük. A tudatlanság nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tudjuk, mit csinálunk, hanem azt, hogy csak korlátoltan vagyunk birtokában az összefüggések értésének, az összes következmény ismeretének. Az élet milliárd és milliárd szálból szövődik állandóan. És hogy a mi életünk szála öt perc múlva, öt év múlva milyen más sok-sok ezer szállal szövődik egybe és leszünk egymásra hatással, alig sejtjük. Egyszerűen nem tudjuk, hogy szavunk és tettünk mit vált ki, miket generál másokban, de akár bennünk is. Jó vagy rossz gyümölcsöt fog teremni? Jézus Krisztus elítélői például azt hitték, hogy ezzel szolgálják a többi embert. Jobb, ha egy hal meg, mint ha az egész nép. (Jn 16,2: „aki megöl titeket, azt hiszi, hogy Istennek tetsző szolgálatot végez…”) A „nem tudják”, a „nem tudjuk” óriási bűnös súly az emberiségen, rajtunk.

Lukács evangélista finom jelzésére figyeljünk egy kicsit! Jézus előbb ezt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Majd hozzáteszi Lukács: „Azután sorsvetéssel megosztoztak ruháin.” Még a zsákmányon sem tudnak osztozkodni, még ilyen egyszerű dolgokban is a sorsnak szolgáltatjuk ki magunkat. És ahol a sors uralkodik, ott vége az ember tudásának, döntésének, önállóságának. Homo sapiens, gondolkodó ember – így nevezzük magunkat. De többre lenne szükség: látó, mindent látó emberekké válni. Valami nyomottság, tompultság uralkodik gondolkodásunkon. Nem tudjuk, mi lényeges és mi jelentéktelen, honnan jövünk és hová tartunk. Megsejtjük a nagyot, aztán ha előttünk áll, nem ismerünk rá. Pál apostol is erről beszél az athéni bölcseknek és filozófusoknak: „Mivel valóban Isten gyermekei vagyunk, nem szabad azt gondolnunk, hogy Isten olyan, mint az arany, ezüst vagy kő. Ő nem hasonlítható azokhoz a dolgokhoz, amiket az emberek kitalálnak, vagy a művészek készítenek. Eddig az emberek nem értették meg, hogy Isten nem ilyen. Isten mostanáig türelmes volt, most azonban mindenkinek mindenhol azt parancsolja, hogy változtassa meg a gondolkodását és az életét.” Az ember úgymond nagy tudású, szinte mindent tud, mindent meg tud ismerni, csak azt nem tudja, honnan jön és hova megy, csak azt nem tudja, mi és ki tartja össze a dolgokat, az egész világot, csak azt nem tudja, mi a boldogító célja az életének.

Jézus Krisztus viszont tudta, hogy csak Isten, az Atya adhat zűrzavart és szenvedést okozó tetteinkre, mindre bocsánatot. Csak az Atya teremtheti meg a teljes megbocsátásban azt a kapcsolatot közte és az ember között, közte és közöttem, amelyre szükségem van az igazi, a teljes, az isteni élethez. Jézus Krisztus nem csupán könyörög másokért itt, hanem közbenjár, közvetít mindegyikünkért ebben a kérésében. Minden következmény rajta csapódik le: ő szenved helyettünk!

Jézus Krisztus a tökéletes imádkozó: amikor azért könyörög, hogy az Atya bocsásson meg nekik, nekünk, mert nem tudjuk, mit cselekszünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ez az imádság meghallgattatott. Hogy megbocsáttatott nekünk minden. Ezért meri utolsó szavával ezt mondani Jézus: Elvégeztetett! Ezért életünk teljes fölmentésének és megigazításunknak egyik bizonyítéka ez az imádság a kereszten. Értem, érted is imádkozott ott. Biztosak lehetünk tehát, hogy Isten megbocsátása Jézus Krisztusban tökéletes.

Jézus Krisztus imádságában egyszerre van jelen két hozzáállás, attitűd. Egyrészt közelség Istenhez, az Atyához, ezért mondja így: „Atyám, bocsáss meg nekik!” Másrészt közelség és megértés velünk, az emberekkel kapcsolatban: „nem tudják, mit tesznek…” Jézus így magában békéltette meg az Atya Istent velünk, az emberrel. Ebben a mondatban teljes megbocsátás van és szeretetteljes odahajlás minden emberi lényhez. Jézus Krisztusban Isten Atyaként ölel magához, hogy teljes bocsánatát befogadva szabad gyermekeiként kezdjünk éledezni, tenni, adni, örülni, szeretni, csodálkozni, fényleni. Így éljünk örökké!