Teológiai hallgatók tanulmányútja Lengyelországban – Krakkó, Auschwitz, Birkenau

A Baptista Teológiai Akadémia (BTA) 45 diákja két tanár – Marton Zsolt és dr. Mészáros Kálmán – kíséretében tanulmányúton járt 2019. augusztus 16–17-én Lengyelországban, Krakkó városában, valamint Auschwitz és Birkenau koncentrációs lágerében.

A tanulmányút szervezője Kissné Balázs Barbara BTA-hallgató, aki férjével, Kiss Kálmánnal Az Élet Menete Alapítvány vezető önkénteseiként szereztek tudást és gyakorlatot az auschwitzi utak szervezésében és csoportok vezetésében. A BTA tanulmányútja során is ketten végezték a csoportvezetést.

A látogatás Krakkó történelmi zsidó negyedében kezdődött, majd a hajdani gettóban folytatódott. Fölkerestük Oskar Schindler gyárát, ahonnan a tulajdonos igyekezett megmenteni halálra ítélt zsidó honfitársait.

Néhány ősi zsinagógába is benéztünk, és csendes imában emlékeztünk az innen méltatlanul elhurcolt és megsemmisített embertársainkra. Történetüket a Schindler listája című nagyszerű, világszerte ismert filmalkotás őrizte meg.

Auschwitz és a szomszédos Birkenau ma Lengyelországhoz tartozik. Ezeket a településeket a második világháború idején a német nemzetiszocialista hadsereg elfoglalta, és koncentrációs „munkatáborokat” hoztak létre bennük. Később ezek a megsemmisítő lágerek a „világ legnagyobb temetője” szomorú megnevezést kapták. Mondhatnánk azt is, hogy Auschwitz az „Istent és törvényeit megtagadó tömeggyilkos nemzetiszocialista eszmerendszer tragikus végállomásaként” vonult be az emberiség közemlékezetébe.

Szinte a pokol kapujában éreztük magunkat, amikor az auschwitzi megsemmisítő tábor bejáratához érkeztünk. A kapu fölötti felirat ezzel az ördögi hazugsággal köszöntött bennünket: Arbeit macht frei – A munka szabaddá tesz.

Az auschwitzi és birkenaui tábor valaha az Osztrák–Magyar Monarchia katonai kaszárnyája volt. A több tízezer főt befogadó laktanyát és a hozzá tartozó birkenaui, lóistállóknak használt fabarakkjait a német nemzetiszocialisták 1940-ben elfoglalták, megsemmisítő táborrá alakították át és 1945-ig alkalmazták.

Az auschwitzi „munkatáborba” Európa minden országából érkeztek halálra ítélt foglyok. Ebben a haláltáborban szenvedett mártírhalált 1.470.000 többségében zsidó sorstársával együtt Maximilian Kolbe katolikus lelkipásztor is, aki önként vállalta a méltatlan halált egy sokgyermekes halálraítélt helyett. Emlékét márványtábla őrzi cellájának padlózatán.

A legdöbbenetesebb adat szerint 430.000 magyar zsidó, cigány, homoszexuális, kisebbségi üldözött keresztény honfitársunk lett deportálva 1944. május–július között a német nemzetiszocialisták (nácik) által megszállt Magyarországról. Kevés kivétellel mind odavesztek az auschwitz–birkenaui haláltáborban.

Az auschwitz-birkenaui semmibe érkező vasúti pályáján egy otthagyott marhavagon árválkodik. Oldalán olvastam többek között ezt az angol nyelvű feliratot: „1944 tavaszán és nyarán ehhez a marhavagonhoz hasonló, emberekkel telezsúfolt vasúti kocsikban mintegy 100 alkalommal indított szerelvénnyel több mint 400.000 zsidó férfit, nőt és gyermeket deportáltak Magyarországról. A vonat utasait a megérkezés után azonnal megsemmisítették a gázkamrákban.”

Utólag döbbenetes fényképek kerültek elő a nácik sok-sok rémtettéről. Az egyik ilyen dokumentum szerint a vonatról leszállított áldozatokat az út menti erdőben teljesen levetkőztették azzal a félrevezető paranccsal, hogy először a fürdőbe kell menniük. Ott azonban elgázosítás várt rájuk. Sok esetben a krematóriumok „túlterheltsége” miatt már a megsemmisítő tábor egyik távol eső pontján, szabadtéren is égették a gázkamrákban elpusztított áldozatok holttestét.

A holokauszt magyar áldozatai számára átalakított 18-as számú laktanya épületében a hazánkból deportált zsidó honfitársainknak állítottak emléket. Itt olvastam fontos információkat többek között a magyar keresztény egyházak akkori képviselőinek a holokauszt kihívásával kapcsolatos reakciójáról:

„Bár a keresztény egyházak legfelsőbb szinten nyilvánosan nem tiltakoztak az 1944-es események ellen, a klérus egyes magas rangú képviselői, például Márton Áron gyulafehérvári, Apor Vilmos győri vagy Hamvas Endre csanádi püspök bátran felemelték szavukat az üldöztetés ellen. A nyilas hatalomátvétel után az egyházi embermentés komoly méreteket öltött. A katolikus kolostorok és rendházak lakói, a protestáns diákszövetség tagjai, illetve más egyházi személyek, például a református Bereczky Albert vagy az evangélikus Remete László rendkívüli bátorságról és találékonyságról tettek tanúbizonyságot az üldözöttek bújtatása és mentése során. A protestáns Jó Pásztor Bizottság vezető munkatársa, az evangélikus Sztehlo Gábor a Nemzetközi Vöröskereszttel együttműködve több mint 1500 zsidó gyermeket és árvát mentett meg. Többen, például Kálló Ferenc katolikus tábori esperes vagy Salkaházi Sára, a Szociális Testvérek Társaságának tagja az életükkel fizettek bátorságukért, a nyilasok kivégezték őket.”

Személyes archívumomban kutatva éppen most került kezembe az a kép, amely szerint Billy Graham világszerte ismert, baptista elkötelezettségű evangélista 1978-ban Lengyelországban tett látogatása alkalmával emlékezett meg Auschwitzban a „halálfal” előtt arról a 20.000 névtelen mártírról, akiket itt lőttek agyon a német nemzetiszocialisták 1940–1945 között.

A múzeumban kiállított tárgyak, képek, térképek között megdöbbentő adatok és információk olvashatók. Ezek között látható például a szövetségesek (Anglia–USA) felderítői által 1944. május 31-én készített légi felvételek a birkenaui megsemmisítő táborról, amelyek teljes pontossággal és hitelt érdemlően bemutatják ennek a fogolytábornak a létezését.

A szövetségesek tehát ekkor már egészen bizonyosan tudták, hogy mi folyik ebben a lágerben, mégsem tettek semmit (!). Máig érthetetlen az a rejtély, hogy miért nem tették a világsajtó számára közhírré ezt a gyalázatot, és miért nem robbantották föl például az Auschwitz–Birkenauba vezető vasútvonalakat.

A történelmi tényekhez hozzátartozik az a tény is, hogy amikor 1944. március 19-én német megszállás alá került Magyarország, ezzel az ország önálló jogállamisága is megszűnt. Az államigazgatás kulcsfontosságú minisztériumait és hivatalait a fasiszta német hadvezetés és a velük kollaboráló nyilas nemzetiszocialista pártvezetés vette át.

Az ország lakossága az évek óta tartó világháború rettenetében bénult rezignáltságában szemlélte a szinte követhetetlen eseményeket. A Gestapo és a velük együttműködő nemzetiszocialista államrendőrség rémtetteitől megfélemlített egyszerű magyar lakosság sorai közül kevesen mertek szólni és kiállni a nyilvánvaló gaztettekkel szemben.

A magyar államvezetés sajnos nagyon későn reagált a fajgyűlölő nácik egyre nyilvánvalóbb gaztetteire. Horthy Miklós, Magyarország akkori korlátozott jogkörű kormányzója, miután hivatalosan is tudomást szerzett arról, hogy az országot megszálló német nemzetiszocialisták és a velük kollaboráló magyar nyilasok hova szállítják a vidéki zsidóságot és más kisebbséghez tartozó deportáltakat, 1944. július 9-én azonnali hatállyal – még a háborúból való kiugrás kockázatával és szándékával is – leállíttatta a további deportálásokat.

Az úton lévő szerelvényeket azonban már képtelen volt megállítani és visszafordítani. A több mint 200.000-es budapesti zsidóság azonban – egyelőre – megmenekült a teljes genocídiumtól. Talán éppen emiatt nem ítélték el Nürnbergben háborús bűnösként Horthy Miklóst a háború végén.

Marton Zsolt tanártársam fogalmazta meg a tanulmányút záróstációjánál: „Mindig megrázó élmény Birkenauban a magyar rámpa végénél felolvasni a gyászolók kádisát héberül és magyarul.” Valóban így van. Sokan törölték a könnyüket megismerve az istentelen és embertelen diktatúra sok-sok ártatlan áldozatának temetőjévé vált „végállomás” tragikus történetét.

Én ezt a zsoltárt idéztem: „De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” (Zsolt 73,23–26)

Az úton hazafelé számtalan kérdés merült föl a tanulmányút résztvevőiben: „Miért engedte ezt meg Isten? Hol volt Isten, amikor mindez történt? Mi lehetett Isten célja mindezzel?” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a beszélgetések során.

Sajnos nem először került Isten népe hasonló helyzetbe a történelme során. Mint ahogy korábbi történelmi korszakokban, így most is egyedül Isten igéje nyújthat választ és reménykeltő üzenetet a jövőre vonatkozóan.

Eközben idéztük föl Ezékiel látomását, aki egy hatalmas, élettelen csontmezőt látva különleges próféciát kapott Istentől: „Emberfia! Ez a sok csont Izrael egész háza, amely most ezt mondja: Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van. Azért prófétálj, és ezt mondd nekik: Így szól az én Uram, az Úr: Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem, és beviszlek benneteket Izrael földjére. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem! Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken. Akkor megtudjátok, hogy én, az Úr, meg is teszem, amit megmondtam – így szól az Úr.”

Az utolsó szó ebben a kérdésben is Istené! Soli Deo gloria!

Krónikás: dr. Mészáros Kálmán
egyháztörténész
a BTA tanszékvezető docense