Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan…

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, ám nagyszerű érzés abban,

– amikor lesétálsz a balatonszemesi sportcsarnokból a Pillangó üdülőig, és amíg végigmész a gyönyörű, öreg fákkal szegélyezett úton, újból és újból random ismerősökkel futsz össze,

– amikor sétálsz az imaház felé egy szemináriumra, és az utca mentén lévő étteremből leszólítanak régen látott tesók,

– amikor belépsz a sportcsarnokba, és tudod, hogy képtelenség eljutni a másik kijáratig úgy, hogy senkivel ne „kelljen” leállnod legalább egy „szia, hogy vagy” erejéig,

– amikor tudod, hogy ha bármikor feltámad benned a baptista életösztön, nyugodtan magadhoz ragadhatod az ingyen elvihető Békehírnököt a pólóstand mellett,

– amikor megkérdezik tőletek, hogy honnan ismeritek egymást, és fogalmatok sincs, hogy épp melyik táborban találkoztatok először, mégis egyszerűen csak olyan természetes, hogy ismeritek egymást,

– amikor közösen nosztalgiáztok 2010-es nagytábori emlékeken, és rájössz, hogy már te is a hardcore visszaeső nagytáborozó baptista fiatalok közé tartozol,

– végül amikor a tanítás alatt megtudod, hogy eszik-e vagy isszák a karbidlámpát… (kis segítség annak, aki nem volt ott: egyik sem).

S ezzel el is érkeztünk a lényeghez, hiszen nemcsak a karbidlámpa fogalmával ismerkedtünk meg az idei nagytáborban, hanem arról is tanulhattunk, hogy hogyan is „Legyünk tűz!”. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen tűz vagy. Az a fajta, ami mindenféle szabályozás nélkül, öntörvényűen él, hiszen azt csinálja, ami neki tetszik (Bírák 17,6). Az ilyen felrobban, és ezzel nagy kárt okoz a környezetében. Vagy egy világítótorony vagy, ami hasznos és fókuszált energiával fényt biztosít. Hála Istennek (szó szerint), a Szentlélek segít és adja a szavakat a szánkba, hogy hogyan tudjuk fókuszálni a „tüzet”, amit kaptunk, és ezáltal Isten céljaira tudjuk használni.

Kívánom, és imádkozzunk, hogy az az indulat legyen meg bennünk, ami Krisztus Jézusban is volt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig (Filippi 2,5–8). Így tud majd úgy ragyogni a világosságunk az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteinket, és dicsőítsék a mennyei Atyánkat (Máté 5,16).