A pestszentimrei Sportkastély tágas tere adott otthont a mintegy négyszáz érdeklődőnek október 3-4-én, péntek-szombaton. Többekben kétségek voltak amiatt, hogy a videós előadások megragadják-e kellően a jelenlévőket.
Aki ott volt, tudja, hogy a hatáshoz nem fért kétség. A nemzetközileg elismert előadók kitettek magukért: a vezetés egy-egy oldalát kitűnően és inspiratív módon mutatták be. Lehetett min gondolkodni, és lehet még sokáig miről beszélgetni.
Bill Hybels (a GLS konferencia atyja) a bevezető előadásban a vezetéshez szükséges bátorságról beszélt. Bizonyította, hogy miért fontos szembesülni a közösség valóságos állapotával, és miért szükséges kimondani a helyzetet.
Liz Wiseman (gazdasági vezető, író) a vezető szorzó vagy osztó hatását mutatta be. A szorzók hisznek abban, hogy a többiek okos emberek, akikre rá lehet bízni a feladatokat. – így kezdte előadását.
Colin Powell (az USA volt hadügyminisztere) a vele készült interjúban azt állította, hogy a vezetés többet kihoz az emberekből, mint a menedzselés.
Bono (énekes) az interjúban őszintén beszélt igazságkereséséről, és arról, hogyan mutatta meg neki Krisztus a valódi önmagát. Az őszinte keresést és megélést tárta a hallgatók elé újra meg újra.
Velkey György (a Bethesda Kórház főigazgatója) a vezetői erő összetevőit boncolgatta vallomásos előadásában.
Patrick Lencioni (vezetési tanácsadó, író) attól óvott mindenkit, hogy elveszítse legjobb embereit. Emlékeztett arra, hogy a ránk bízottakat többet kell emlékeztetni, mint vezetni.
Végül Bill Hybels a konferencia házigazdája arról tett bizonyságot, hogyan jött rá, hogy a helyi gyülekezetek a világ reménysége, mert ők mutatják be Krisztust, aki maga aremény.
Beszélt arról, hogyan is nézett ki az Apostolok Cselekedetei 2. részében a keresztyén hívők első közössége – egy olyan teljesen új erő, amely megváltoztatta a világot.
Odaadóan lelkesedtek Istenért. Már-már abszurd módon elkötelezték magukat egymás iránt. Szétosztották a vagyonukat, és adakoztak a szegényeknek. Összejöttek és együtt imádták Istent, feladták önmagukat az örömhír továbbításáért, mert az ár nem számított.
Vajon a mi elhívásunk ennél kevesebbre szól? Fedezzük fel újra, hogy miért a helyi gyülekezet a világ reménysége – és hogy miért van ma is szükség világformálókra!