Vigasztaljátok egymást ezekkel az igékkel

Az újszövetségi eszkatológia számos részletkérdésében igen jelentős eltérések vannak az evangéliumi szemléletű teológusok között. Ez a Magyarországi Baptista Egyház berkein belül is megfigyelhető.

Mivel az Újszövetség számos vonatkozásban hallgat a számunkra jelenleg nem fontos jövőbeli részletekről, ezért természetesnek is vehetjük az értelmezésbeli differenciákat. Nem szabad azonban megengednünk azt, hogy ezek a különbözőségek a Krisztusban kialakult szeretetközösséget aláássák, vagy akár csak veszélyeztessék. E gondolatok előrebocsátásával és főként azzal a céllal adom közre az alábbi gondolatokat, hogy „Vigasztaljátok egymást ezekkel az igékkel”. (1Thess 4,18)

Halandóság és halhatatlanság

A Biblia Istenről hangsúlyozottan állítja, hogy ő halhatatlan (1Tim 1,17; 1Tim 6,16). Örökkévalóságából (1Móz 21,33; 1Tim 1,17) ez egyébként is következik. Bonyolultabb a kérdés az ember tekintetében. Az édenkerti halálos fenyegetés („amely napon eszel abból, meghalsz” – 1Móz 2,17) – mint ahogy a kontextusból kitűnik – nem a pillanatnyi meghalásról, hanem a halandóságról szól. Ezt követően a teljes Biblia deklarálja a földre született ember megmásíthatatlan jellemvonását, a halandóságot (pl. Róm 8,11). A bűneset megváltás által megvalósult korrekciója áttételesen hatott: a fizikai halál megoldását nem annak eltörlésével, vagyis nem a földi életre vonatkozó halhatatlanság visszaállításával orvosolta. A földi élet befejezését továbbra is (eltekintve az elragadtatásban részesülőktől) a halál jelenti. A megoldás a feltámadásban adatott. Itt legalább három fontos megjegyzést szükséges tennünk.

1. Az egyetemes feltámadás az egyetemes halandóság legfőbb bizonyítéka. 2. A feltámadás önmagában előjel nélküli, minden meghalt emberre vonatkozó – az üdvözülendők számára jutalmat hordozó, az elkárhozulandók részére viszont az örök büntetés megvalósulását lehetővé tevő – egyetemes esemény (Jn 5,28-29). 3. A feltámadás által lesz a korábban halandó ember immár halhatatlanná. Ez azonban már nem a földi életbe való visszatérés értelmében vett feltámadást jelenti természetesen, hanem a tágabb értelemben vett örökkévaló létbe (üdvösség vagy kárhozat) történő átlépést.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az ember egyrészt halandó (földi létét illetően) (2Kor 4,11), másrészt halhatatlanná lesz a feltámadás által (1Kor 15,53; 2Kor 5,4). Más szóval az emberi lénynek földi létét tekintve van kezdete és van vége, a földi létet megelőzően azonban nem beszélhetünk emberi preegzisztenciáról, de szólhatunk jövendőbeli örökkévalóságáról.

Halhatatlanság és feltámadás

Az előzőekből adódóan gondosan meg kell vizsgálnunk a címben szereplő fogalmak viszonyát. Már csak azért is, mert a mostanában környezetünkben is egyre inkább elterjedő reinkarnációs tanok súlyos veszélyt jelentenek a hívő emberek számára is. Eme nézetek alapja a platóni görög filozófia egyik tétele: a lélek halhatatlansága. A test halandóságát nem tagadja ez a tanítás. Érzékelhető ebből, hogy az ember sorsát alkotóelemeinek egymástól eltérő, sőt ellentétes rendeltetési változatokban jeleníti meg. Ezzel szemben a  bibliai antropológiában az ember mint egységes teremtmény jelenik meg. Ezzel látszólag ellentmondónak tűnhet a speciális bibliai szóhasználat, amely egyenként, külön is szól az ember „alkotóelemei”-ről (jellemzően: test, lélek, szellem). Így aztán találkozhatunk ilyen bibliaversekkel: „…meglátja minden test (= ember) az Úrnak szabadítását (Lk 32,6); „…szánjátok oda a ti testeiteket (= önmagatokat)…” (Róm 12,1); „…egy lélek (= ember) sem vész el közületek, hanem csak a hajó” (ApCsel 27,22). Persze amikor például egy ezer lelkes községről beszélünk, akkor mi sem az emberek alkotóelemére szándékozunk utalni, hanem egyszerűen a lakosokról szólunk. Nem nehéz belátni, hogy ez a bibliai nyelvhasználatban is elterjedt stílusalakzat (szünekdoké) – amelyben a rész említése mellett az egészre kell gondolni – a platónihoz hasonló filozófiával nemhogy nincs összhangban, hanem azzal ellentétes.

Az emberi lélek halhatatlanságának platóni tana tagadja a feltámadás tényét, sőt lehetőségét (és megalapozza a lélekvándorlás tévtanítását). Keresztyén vallásos körökben is régóta kísértenek azok a gondolatok, hogy a tagadhatatlan halál kizárólag a testet érinti, a lélek azonban túléli ezt a traumát. A bibliai teológiában azonban a halál – éppúgy, mint a feltámadás – a teljes embert érintő esemény.

Ez persze fölveti az úgynevezett középállapot problémakörét. Az élők oldaláról szemlélve – akik az idő korlátaitól nem képesek szabadulni gondolatilag sem – fölmerül ugyanis a kérdés, hogy a meghalt emberre milyen sors vár Jézus Krisztus visszajöveteléig (amihez a Biblia hozzákapcsolja a feltámadás eseményét).

Ezért az élők pozíciójából tekintve logikailag úgy tűnik, hogy lennie kell valami közbeeső (homályos, közelebbről meg nem határozható, pozitív vagy negatív töltésében a végső rendeltetésnél talán kevésbé intenzív) átmenetnek. Ehhez időnként jó alapot vélhetünk felfedezni a – zsidó teológiai közgondolkozást felhasználó, de azt megerősíteni vagy kritikai szándékkal minősíteni nem akaró – jézusi megnyilatkozásokban. Főleg igaz ez az Úr Jézus által használt zsidó teológiából vett példázatos képanyag esetében, amely éppúgy nem esik kritika alá, mint az élet más területéről vett, de nem a jézusi üzenetet jelentő, csupán annak szemléltetését elősegítő képanyagra nézve. Ezen túlmenően nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a Biblia időnként úgy fogalmaz, hogy a benne megszólalók az itt maradók nézőpontjából nyilatkoznak. De mi a helyzet azokkal, akik nem itt maradottakként, az idő korlátai közül szemlélik és véleményezik a történteket, hanem személyesen átélik azokat? Az ő számukra a halál és a feltámadás közötti periódus idő híján összezsugorodik, és egy pillanat alatt lezajló váltássá tömörül. Az ő számukra a várakozás nonszensz, hisz ahhoz idő kellene, az meg számukra nem létezik. Így nincs értelme közbeeső állapotról és még kevésbé annak terjedelmes elhúzódásáról és minősítéséről beszélni.

Nincs szükség tehát arra, hogy átmeneti megoldásként szétválasztva az alkotóelemeket – és összevegyítve a platóni filozófiát a Biblia igazságával – kizárólag a test haláláról és feltámadásáról beszéljünk, s ezzel szemben a lélek halhatatlanságát, s ennélfogva a feltámadásból való kimaradását valljuk. (Itt nem értekezhetünk a dichotomista, trichotomista, illetve holisztikus irányzatok részleteiről.) Sokkal inkább az ember, vagyis a teljes ember haláláról, és ugyancsak a teljes ember (halálának pillanatában általa átélt) feltámadásáról kell szólni. 

Feltámadás és örök élet

Az örök élet fogalma tágabb értelemben jelenthetné az örök üdvösséget és az örök kárhozatot egyaránt (hisz mindkettő örök és létezés), azonban az Újszövetségben szűkebb értelemben kizárólag az örök üdvösséget jelenti. A paruszia előtti utolsó generáció elragadtatásban részesülő hívőinek kivételével mindenkinek osztályrészévé lesz a halál, s ennélfogva a feltámadás is (Jn 5,28-29), és itt válik ketté az örök üdvösség, illetve örök kárhozat felé vezető út (2Kor 5,10).