Advent a kirakatban

„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” (1Kor 13,12)

A főtér közelében, a sarkon befordulva egy ódon, szecessziós díszítésű ház utcaszintjén állt a bolt. Kicsi volt, aránytalanul nagy kirakattal, ami boldogan mutogatta a szebbnél szebb, színes, csillogó-villogó, ragyogó karácsonyi csecsebecséket. Nagyon szerette ezt az évadot a kirakat, hiszen ilyen díszes, hívogató nem lehetett más szezonban. Meglepő volt az arra járó-kelőknek, hogy mi minden fért meg ebben a parányi boltban. De az is lehet, hogy minden, ami bent megtalálható volt, kíváncsian tapadt a kirakat ablakára. A tárgyak belülről néztek kifelé, csábítóan kelletve magukat az arra járóknak, míg az emberek kívülről néztek befelé, hátha felfedeznek valami számukra kedves kis apróságot.

Borongós, felhős napon mosolyt vont az esernyőjük, kalapjuk, sáljuk oltalmába menekülő emberek arcára ez a kissé hivalkodó csillogás. – Nocsak, a kicsi bolt hogy kelleti magát! – állapította meg egy csinos hölgy piros esernyőjét félrehajtva. A kalapos úr azonban fittyet hányt a fényözönre, fontossága tudatában rohant munkája után. Ő az, aki majd akkor gondol a karácsonyi ajándékozásra, amikor leül a család az ünnepi asztalhoz, csupán azért, mert eltemeti a munkája, a szigorúan szorosra összeállított időbeosztása. Nincs ideje rácsodálkozni ezekre a holmi kis apróságokra ott a boltnál. A kirakat is szomorúan nézett utána.

Idős házaspár bandukolt most el az utcán. Megálltak, elmerengve emlegették azt az időt, amikor ilyen kis piros vonat meg kócos Barbie baba iránt vágyakoztak gyerekeik. Azóta az unokák is felnőttek, nekik pedig ezek az apróságok már nem okoznak örömet.

Haj, mennyit változik a világ! A kirakatra hulló esőcsepp könnycseppként gurul le az üvegről, ahogy szomorkásan tovább-ballag a két kis öreg.

Ó, jönnek a gyerekek! No, majd ők, biztosan lesz csodálkozás a sok gyönyörűség láttán! – gondolja magában a kirakat. Nem csalódott! Szinte rátapadtak a pici arcocskák, kipirulva, bökdösve az üveget vágtak egymás szavába, mutogatva, kinek mi tetszik.

– Ott, ott, az a kis autó! Hű, még dinó is van! Milyen szép színes ceruzák! Nézd már, az meg milyen radír? Az a kis táska, fésű, baba… Nahát, még diótörő is van, milyen délceg! Én a dominót választanám – mondja az egyik kislegény. De véget vet a csodálkozásnak, a kirakatra áradó csacsogó gyermekszájak meleg párájának az óvó néni hangja: – Elég volt, gyerekek, menjünk tovább! – És a csapat csacsogva elvonul.

Csönd lesz utánuk. Vajon most mi következik? – nézelődik a kirakatablak. Lassan besötétedik, hiába várja a kíváncsi tekinteteket ezen a párás, hűvös, esős téli estén. Bent a boltban valaki kinyit egy zenedobozt. Felcsendül a karácsonyi dallam. Hümm, milyen szép! – párásodik be a kirakat ablaka a meghatottságtól. Közben egy középkorú pár áll meg előtte.

– Nézd azt a kedves angyalt! Milyen jó, hogy az advent idején ezek a díszek előkerülnek! A kedves betlehemes is szépen mutatna a kandallónk párkányán! Menjünk be, nem látom teljesen jól innen, de ha megéri, vegyük meg, készüljünk a karácsonyra! – biztatják egymást. És elindulnak az ajtó felé.

Advent, az északi féltekén ránk boruló téli kora esték ellensúlyozására fényeket, lámpásokat kapcsolunk, gyertyákat gyújtunk. Nemcsak azért, hogy lássunk, hanem azért is, hogy a fényben meleget, biztonságot érzékeljünk. Sokkal hívogatóbb a fényes benső tér, mint a ködös sötétség odakint. Mégsem lehet átmennünk úgy az életen, hogy mindig a ragyogásban, a fényben, a melegségben sütkérezzünk. Az élet Ura ott, az elvesztett paradicsomban kínálta fel azt, de a kísértő megtalálta az emberpár gyenge pontját. Vele harcolunk azóta is. Egyre ádázabbul támad. Az adventünk már nem csak arról szól, hogy várjuk a Szabadítót, akinek születéséhez kapcsoljuk a fényeket, a sok-sok ajándékot, a jászolra ragasztott címkét, hogy „szeretet”. Tudjuk jól, hogy ez az, ami hiányzik. Az igazi, életet, füves legelőket, csendes vizeket, békességet nyújtó szeretet. Csakhogy hiába teszünk meg mindent ezekben a hetekben a földi kincseket egymásra akasztgatva, ettől nem lesz jobb az élet a földön, mert nem ez a szeretet. Habár, mi tagadás, a szeretetben benne van az ajándék, csak valami egészen más, mint a színes selyempapírba csomagolt tárgyak.

Az az ajándék nem más, mint a Bárány vérén megvásárolt élet, az örök élet. Adventünk már nem a kis Jézus megszületéséről szól, hanem a mennyei Király visszajöveteléről. Mi már ezt az Adventet ünnepeljük. Jön, megígérte, győztesen, hatalommal, ítélettel.

Akár szembe merünk nézni vele, akár nem. Az idejét nem tudjuk, számolgatjuk a jeleket, mi hogyan azonosítható be. Olvasgatjuk Bibliánkból, néha komoly teológiai vitákba is bocsátkozunk ezek miatt a titokzatos jelek miatt. Számok, történések, mégis titok marad, hogy mikor jön el a Vőlegény az övéiért. Amikor szenvedésen megyünk át, alig várjuk, jöjjön már, tegyen igazságot! Viszont amikor a dolgok úgy elcsitulnak, éldegélünk a langymeleg, kellemes kis világunkban, akkor olyan jó még nekünk ez a földi „kánaán”, ne siettessük, hiszen mennyi szépség látható még abban a fényesen kivilágított kirakatban. Azokat még élveznünk kell!

Eközben a Jelenések könyvében megjelenő lények nyomán remek fantáziavilágot építünk fel szórakoztatásul. Mindenféle beazonosíthatatlan lények, emberi-állati formák – jó szórakozást nyújtanak. A játékban harcolunk velük, azok is harcolnak egymással, a bukások, pusztulások nem számítanak, a játszma újraindul. Csak számolnunk kell azzal, hogy a valóságunkban ezek a csaták megismételhetetlenek.

Ha valaki bukik, egyetlen módon kelhet még életre, ha a Bárány Jézushoz kiált, ő az, aki felemeli a nyomorúságába, saját kívánságai csapdájába eső embert. Ő az, akit angyalai szolgálnak, akinek engedelmeskedve ezek a mennyei lények segítséget nyújtanak az embernek. Ezek az angyalok vitték a jó hírt a pásztoroknak, hogy szabadító született néktek. Nekik parancsolta meg az Úr, hogy vigyázzanak ránk, hogy meg ne üssük lábunkat az utunkban álló kőben. Őket tesszük fel kedves mosolygós díszként a karácsonyfánkra, adventi dekorációként ablakokra, koszorúkra. Szépek, kedvesek. Csakhogy vannak öldöklő angyalok is, akik Isten ítéletét végrehajtják. Szédítő belegondolni, mennyi titkot rejt a Mindenható világa! Emberi értelem nem képes ezt befogadni. János apostol, akinek megadatott, hogy bekukucskáljon abba a mennyei világba, aminek az adventjében élünk, ő maga is csak részben látta a láthatatlan, amit emberi ész fel nem foghat. De a bizonyosság tanújaként hirdeti, hogy a menny királya ül a trónon, és vár türelemmel. Így az advent mindegyikünké.

Ő vár, mikor adja ki az Atya Isten a jelt, hogy felálljon a trónról, mi várunk, hogy mikor érkezik el hozzánk.

Nem látunk át tisztán a bepárásodott kirakatablakon. De az onnan kiszűrődő fény hívogat. Jó irányba haladsz, ha az igazi ajándékot szeretnéd elnyerni. Arra vezet a remény útja, hív és vár az Isten országa, ahová belépve csodálatos, el nem képzelhető ajándékot kapunk mind, akik engedünk ennek a szeretetnek! Ez a fény ragyogja be adventedet, kedves olvasó!