Ajándékot kerestem egy kedves ismerősöm születésnapjára. A világhálón kutakodtam, és nagyon meglepődtem, amikor egyszer csak az ajándékcsomagok között egy háromórás gyereknevelési gyorstalpalót találtam. Mekkora lehet a baj a társadalomban, ha már ott tartunk, hogy gyereknevelő tanfolyamon kell elsajátítani azt, aminek természetesen kellene jól működnie? Hol vannak azok a családok, amelyekben átélhetjük, milyen jó szeretve és elfogadottnak lenni?
Amikor kislányként vágyakozik az ember gyermek után, még egyáltalán nem gondolja, hogy mennyire nem természetes jó szülővé, jó anyává válni. Nem látszik előre, mennyi félelem, aggódás, lemondás vegyül később az örömbe. Hányszor tesszük majd fel a kérdést magunknak – kivéve persze a tökéletes anyákat –: „Istenem, hol rontottam el?” Egyáltalán nem biztos, hogy helyesek azok a minták, gyakorlatok, amiket otthonról hozunk, de az sem biztos, hogy amit jónak gondolunk, megfelel majd a gyermekünk személyiségének, és az egészséges fejlődését segítjük vele. Ha a saját családomból hozott „csomagomra” gondolok, bizony vannak benne jó és rossz tapasztalatok egyaránt, mégis sokszor azon veszem észre magam, hogy egy-egy helyzetben nem a jó eszköztárból választok megoldási kulcsot.
Mélyen belénk vésődnek az otthonról hozott szokások, és igaznak tűnik az a megállapítás, hogy a szokás a második természetünk. Bizony, sokszor nagyon nehéz szabadulni a rossz beidegződéseinktől, és igen kemény belső munka feldolgozni, hogy megint kudarcot vallottunk. Néhány évvel ezelőtt egy konferencián hallott előadás segített abban, hogy miként lehet az otthonról hozott mintázatokat felülírni. Ehhez két dolgot kell tenni: minden jóért, amit a családunktól, szüleinktől kaptunk, hálát kell adni, mindet meg kell köszönni. Minden rossz dolgot, és mindazt, amit nem kaptunk meg, meg kell bocsátani, el kell engedni. Ha erre képesek vagyunk, akkor egy új kezdet indul, többé nem háríthatjuk a döntéseink felelősségét másokra, a szüleinkre. Felelőssé válunk azért, hogyan reagálunk a családtagjainkra, gyermekeinkre, mennyi időt szánunk az őszinte beszélgetésekre, közös játékra. Egyszer egy lelkipásztorné, aki 12 gyermeket nevelt fel, azt mondta, hogy az anya a család napsugara, amely beborítja melegével, mosolyával a többieket. Amikor ezt felismerte, megváltozott az egész család élete. Hatással volt rám is ez a mondata. Isten gyermekeiként nekünk is van lehetőségünk változni, ha felismerjük magunkban az Úr Jézus finom noszogatását, az ő segítségével képesek vagyunk élettel megtölteni a környezetünket, mert ő maga, aki bennünk van, az élet forrása (Jn 4,14).
Tegyük fel a kérdést magunknak:
Hogyan tekint majd vissza gyermekünk a gyermekkori éveire, az együtt töltött időre, milyen anya/apa válik belőle, mi kerül a „csomagjába”, milyen mintákat kell majd „gyógyítania” magában? A mi példánkon keresztül vágyni fog-e Jézusra? Az életünkben jelen levő hitet látva akarja-e majd őt követni, magáénak tudni?
Az elmúlt hetekben a Veronában tartott Családok Világkongresszusát mennyi gyűlölködő, indulattal teli reakció kísérte, holott józan emberi meggondolással egy gyermeknek az a legjobb, ha egészséges, jól működő családban nő fel, ahol látja, hogy az apa és az anya között egy kiegyensúlyozott, szeretetteljes kapcsolat van. Azért, mert valamit mi, emberek, nem tudunk jól működtetni, az elvet nem kellene kidobni az ablakon. Gondolkodtunk már azon, miért van ma a világban annyi támadás a család, az Isten alkotta természetes kapcsolatok ellen? A sátán ott rombol, ahol a legtöbb kárt tudja okozni. Megrontja a családokat, az apát az anya ellen, az anyát a gyermek ellen, a testvéreket egymás ellen fordítja. Higgyük el, hogy Istennek van ereje helyrehozni minden elrontott kapcsolatot! Tegyünk érte nap mint nap, imádkozzunk, és éltető forrás fakad belőlünk Jézus Krisztus által!
Kovács Viktória
háromgyermekes édesanya
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
