Egészségügy és orvoslás a habánok korában

Egy nemzeti tragédia egészségügyi következményei

Mindaz, ami 1526. augusztus 29-én történt, nemcsak társadalmi-gazdasági szempontból vetette vissza hazánk fejlődését, hanem kifejezetten meghatározta az egészségügyi tennivalókat is. Főként közegészségtani következményeivel kellett számolnunk.

A híradások szerinti alig másfél órás ütközetben a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett. A csatatéren mintegy négyezer lovas, tízezer gyalogos vesztette életét, hősi halált halt hét főpap, köztük a fővezér Tomori Pál és Szalkai László esztergomi érsek is.

A gyalogság teljesen megsemmisült, a lovasság nagy része is elesett. A menekülő II. Lajos király a megáradt Csele-patakba fulladt.

Az ország déli és alföldi területei szörnyen elnéptelenedtek.

A lakatlan részeken elszaporodtak a mocsaras ingoványok, vadvizek alakultak ki számtalan fertőző betegséget terjesztő rovarral. A pestis több hullámban végigsöpört az országon, és százával, ezrével szedte áldozatait. A katonai táborok környékén a tömegsírokat nem ásták kellő mélységűre, a hullák, valamint az ürülék eltakarítására nem voltak megfelelő rendelkezések, így innen is sok fertőzés származott.

A katonai táborokban felgyülemlett a sok szenny, s az úgynevezett „morbus hungaricus”, a kiütéses hagymáz is szedte áldozatait. Tehát nemcsak a csatatéren, hanem a későbbi hátországban is nagy veszteségei voltak a lakosságnak és a katonaságnak is.

Emellett a zsoldos katonák körében „dívott” a szifilisz, ugyanis a portyáik alkalmával hozzájuk csapódva megfertőzték őket a lazább erkölcsű nők. Még Bécs alatt is jegyeztek fel a katonák által bevitt fertőzést.1

A XVI. században – hasonlóképpen a mai kor fertőző betegségeihez – szintén a kor jellegzetes népmozgásaival hozható szoros összefüggésbe a fertőző betegségek terjedése.

A szifilisz behurcolásával egyesek Amerikát vádolták, mások VIII. Károly francia király 1495-ös itáliai hadjáratából visszatért katonáinak tulajdonítják a kór megjelenését.2

A pestises területeket úgynevezett „pestisdoktorok” járták, s köpönyegük alatt különböző füstölőket, illatanyagokat tartalmazó edényeket tartottak, amelyekből beszórták az adott területet.

A legtöbb járványos fertőző betegséget Isten büntetésének tekintették, s ennek megfelelően beletörődéssel nyugtázták. Ebből a korból valamirevaló védekezési módnak, prevenciónak az elkülönítést, teljes izolációt tekinthetjük.

A földi jelek közül különös jelentőséggel bírt a sok prücsök és sáskaraj, illetve a hirtelen kerekedett állóvizek. Ezeket gyakorta tekintették a pestis hírnökeinek. Ha egy gyenge bárány korán bagzott, szintén pestisre következtettek belőle.

A babonás XVI. századra álljon itt egy képszerű példa: az epilepsziát úgynevezett „eltemetéssel” gyógyították. A beteg ingének jobb oldali ujját levágták, kölessel vagy búzával megtöltötték, s azon a helyen ásták el, ahol az illető görcsökben fetrengett.3

Csupán 1606-ban egy – anabaptistákkal kapcsolatban álló – Coberius Tobiás nevű soproni orvos saját megfigyelései alapján írta le, hogy a kiütéses tífusz okozói a tetvek.4

A fertőzött területeken legyek rajai vertek tanyát, a vizeket különböző kezdetleges vízszűrőkkel próbálták tisztítani.

Higiéniáról és egészségvédelemről csupán a főúri birtokokon, illetve azokon a településeken lehetett beszélni, ahová a török nem tette be a lábát.

Nagy volt az igény ekkortájt a végzett orvosokra, egészségügyi személyzetre. Nemritkán „kölcsönkérte” egyik-másik település az orvost. Akkortájt még nem működött hazai orvosképző egyetem, leginkább olasz orvosok bukkantak föl. Gyakran több település vagy uradalom hívott meg egy közös ellátó orvost magához. Így ismert hét bányavárost ellátó anabaptista orvos Han György személyében,5 akit báró Balassa Zsigmond ajánlott.6

A mohácsi csatavesztés nemcsak a magyar állam vezetését vetette vissza, hanem a társadalom más területeire is kihatott. A tudomány fejlődését lassította, a törökök jelenléte pedig a Magyar Királyságot szabályosan letérítette az európai fejlődés útjáról.

Mindezek ellenére a XVI–XVII. század szellemi elitje nem torpant meg a tudomány lépcsőin, hanem olyan értékekkel gazdagította korunkat, mint Melius Juhász Péter Herbariuma, amelyet 1578-ban adtak ki Kolozsvárott. Ez a gyógyfüveskönyv az első magyar nyelven írott botanikai munkának tekintendő.7

Váradi Lencsés György pedig 1577 táján adja be Heltai Gáspár nyomdájába az Egész orvosságról való könyv, azaz Ars Medica című hatkötetes munkájának kéziratát, amely nem került kiadásra. Utóbbiról így ír egyik kutatója: „Ne csodálkozzunk azon, hogy az 1600-as évek török–Habsburg malomköve kiőrölte a nemzeti emlékezetből.”8

Ennek a századnak jeles letéteményese Paracelsus is mint az orvostudomány reformátora. Ő 1529 szeptemberében kezdi meg működését.

A szellemi teljesítmények sorából nem hagyható ki Vesalius anatómiája, Kopernikusz világképe, Fuchs német nyelven kiadott orvosi füvészkönyve sem.

Honnan jöttek, kik voltak, hová mentek?

Noha a XVI. században léptek fel hazánk területén a Hutter Jakab tiroli származású anabaptista vezető nyomdokaiban járó „hutteri testvérek”, mégis ma, a reformáció 500. évfordulóját ünnepelve is sok kérdés, félreértés merül fel velük kapcsolatban.

Az anabaptisták a reformáció – a lutheránus és a kálvinista irányzat után – harmadik, legradikálisabb irányzatát képviselik. Elnevezésük valójában gyűjtőnév. Három leágazásukat szokás megkülönböztetni: mennoniták, amishok, hutteriták.

Ami közös bennük: csak hitvalló felnőtteket merítettek víz alá, a tudatukban még kialakulatlan csecsemők, gyermekek megkeresztelését elvetették (a görög ana + baptidzó szavakból = újrakeresztelő).

A mennoniták lényegében nyitottak a technikai civilizáció felé, sokat áldoznak történeti kutatásokra, de elfogadják a jelen kihívásait, s ezek szerint élnek, gyermekeiket az elfogadott iskolarendszerek szerint taníttatják.

A hutteri testvérek abszolút pacifista irányvonalat képviseltek s képviselnek ma is, ugyanis fegyveres katonai szolgálatot nem adnak, soha senki ellen nem fogtak fegyvert, inkább meghaltak vagy állandó lakhelyüket elhagyták. Bizonyos technikai civilizációval már rendelkeztek, munkavégzésekhez traktort, kombájnt alkalmaznak, ellentétben az amishokkal, akik ma is jellegzetes fekete, egylovas kocsikkal közlekednek, televíziót nem tartanak otthonaikban, telefonjuk nincsen, gyermekeiket szigorú, hagyományaikra épülő neveltetésben részesítik.9

A hutteriták – mind a XVI. században, mind napjainkban – főleg mezőgazdasági kommunákban élnek, a magántulajdon nem létezik köreikben, vagyonközösséget alkotnak. Gyermekeiket saját maguk tanítják, nevelik.

W. R. Estep szerint: „Amikor Európa legnagyobb része még mindig írástudatlan volt, a hutteritáknak kiváló általános iskolai rendszerük működött. Köztük a tanulás kötelező volt.”10

A hutteri testvérek nagy udvarok köré települve hozták létre gyülekezeteiket, ahol vagyonközösségben éltek. Ezeket az udvarokat nevezték „haushaben”-eknek, házbirtokoknak, háztartásoknak. A lakóközösség neve a szláv nyelvben „habensky dvór” (hábenudvar) volt, s a kifejezés első tagjából önállósult a a magyar nyelvben a „habán” alak. Puritán öltözetük alapján „fekete németeknek” is hívták őket.11

Egyes dokumentumok szerint már az 1520-as évek elején magyar földre léptek,12 levéltári adatok pedig azt bizonyítják, hogy az evangéliumi szemléletű anabaptisták egyike, Schröter Kristóf 1523-ban Eperjesen prédikált.13

Így az 1526. augusztus 29-én lezajlott nemzeti tragédiának és későbbi következményeinek csakúgy részesei voltak, mint a már korábban itt éltek.

Letelepedésük sem volt – a korábbi hányattatásaikhoz hasonlóan – problémamentes. Ugyan szívesen fogadták a becsületes, jó mesterembereket a cseh és a magyar nemesi családok (Lobkovitz, Sirakovsky, Dietrichstein, Liechstein, Illésházy, Révay, Nádasdy, Szúnyogh, Erdődy, Rákóczi, Zrínyi, Batthyány, Esterházy stb.) birtokain, azonban I. Ferdinánd király, az anabaptista mozgalom ádáz üldözője, legjobb gyógyszerének az általa harmadik keresztségnek nevezett vízbe fojtást tartotta. Uralkodása idején mindennaposak voltak az anabaptista kivégzések.14

Az 1527-ben Budán kelt Corpus Juris anabaptisták elleni dekrétum, melyet egyre több követ.15 Ezeket jószerivel nem hajtják végre a kézműveseket, iparosokat alkalmazó udvaroknál. Kezdetben különadókkal sújtják őket, majd ezeket is mérséklik.

Ebben a földrajzi-egészségtani-anabaptistaellenes környezetben próbáltak megállni a lábukon a több hullámban érkezett hutteriták.

Díszes edényeik révén csakhamar elfogadottak lettek nemcsak úrnőiknél, de határon kívüli ismertségre is szert tettek. Sajátos készítési technikájuk, csak rájuk jellemző szín- és formaviláguk évszázadokon keresztül megőrizte védjegyüket.16

A habán udvarok létrejötténél későbbre tehető a fajanszművesség kialakulása.17

Kutatók tucatjai próbálják azóta is megfejteni a habán titkot, s valamennyien úgy látják, hogy a habánok fajanszedényein fellelhető forma- és motívumötvözetek erősen magukon viselik a korábbi itáliai majolikákon fellelhető egyszerű díszítésű bianchi di Faenza hatását.18

A habánok azonban nemcsak a kerámiájukkal (ezen belül a cserépkályhaipar) tették le névjegyüket Európában, hanem közel 30 szakmában is maradandót alkottak. Ácsmester, molnár, elefántcsont-faragó, takács, kötélverő, malomépítő, vincellér, kádár, pintér, késes, gerencsér, bútorkészítő, cserzővarga, szabó, kovács, házépítő, tetőfedő, kertész csakúgy tudása legjavát adta, mint a gyógyfüves, fürdős, orvos.19

Az az életmód, amely a közösség védőhálója révén számos betegséget távol tartott a csoport egyedeitől, nem kis részben hozzájárult ahhoz, hogy a fertőző betegségek ismeretlenek voltak a hutterita gyermekek körében.20

Az udvarközösségek lényegét legtömörebben Szebeni fogalmazta meg: „A hutteriek specialitása a gondoskodás mindenkiről a születéstől a halálig.”21

Habán (hutterita) orvosok

Estep szerint az európai gyógyításban a reneszánsz kor után a gyógyítók háromféle csoportját különböztetik meg: orvos, sebész és borbélysebész.22

Az „orvos” akkor a mai belgyógyász szakterület művelőjét jelentette. Főként elméleti ember volt, nemritkán olasz vagy német területen végzett egyetemet, vagy ott töltött gyakorlóéveket. A borbélysebész ténylegesen gyakorló orvos volt. A sebész a kettő között helyezkedett el. Egy időben a sebészeket nem tekintették különösebben nagy szaktekintélynek, a vásári forgatagokban éppen ezért úgynevezett „kurittyoló” orvosok voltak, akik hanggal, síppal, kürtökkel próbálták magukat ajánlani.

A hutteriták körében nem tettek ilyen kategorikus megkülönböztetést, ennek eredményeképpen a borbélysebészek – annak ellenére, hogy hagyományos képzettség híján voltak – a legjobban keresett orvosok voltak Morvaországban.

Az újkeresztény szolgálók közül az orvos fizetése volt a legmagasabb, s neki biztosították a legtöbb kedvezményt. Lovat kapott teendői ellátásához, s engedélyt, hogy az uradalom alkalmazottain kívül mást is elláthasson, tehát praktizálhasson.23

Georg Zobel, Balthasar Goller és Hans Zwickelberger volt a három leghíresebb orvos a hutteriták morva területen tartózkodása idején. Közülük Zobel szerzett olyan hírnevet, hogy 1581-ben Prágába hívták II. Rudolf császárhoz, akit hat hónapon át sikerrel kezelt.24

Bármennyire is mostoha volt a XVI. század a háborús viszontagságok, üldöztetések révén, a habánok jól dokumentálták korukat, s még ma is található fel nem dolgozott kódexük. Az Osztrák Tudományos Akadémia Friedmann kutatómunkája révén adott közre olyan eddig ismeretlen kódexeket, amelyekből legalább hétben található olyan orvosi jellegű írás, amely bizonyítja, hogy ismerhették és kézirataikban szorgalmasan másolhatták a habán (újkeresztény) orvosok annak a Paracelsusnak a műveit, aki a XVI. század közepén a Magyar Királyság területén járt.25

Az orvostudomány gyakorlása a hutteriták közt kötelező volt. A testvériség tagjai igyekeztek kiválóvá lenni ezen a területen is, csakúgy, mint mindegyik szakmájukban, amivel foglalkoztak. Ismert Báthori István lengyel király udvari orvosa, nevezetes Bucella Miklós, de tudunk Majthényi László szerémi püspök anabaptista sebészéről is, Purchradról, valamint a Rákóczi-udvar habán sebészéről, aki a kis Rákóczi Ferenc kulcscsonttörésénél segédkezett.26 Az 1656-os évről jegyzik fel, hogy Nagyszombat vidékén nagyszámú anabaptista fürdős (balneator) ténykedett, s egyikük azt is feljegyzi, hogy egymaga több adót fizetett, mint az összes nagyszombati sebész. Ez viszont híven tükrözi, hogy jól ment sora.27 A köszvényt, csúzt és más betegségeket a fürdőkben előszeretettel kúrálták. Emellett a jó fürdős nemcsak gyógyítással foglalkozott, hanem hajnyírással, körömvágással, sőt tűzoltással is.

A Batthyány családnak Szalónakon működött 1540-től fürdőháza, a család fürdőmestere helyben lakott, fürdőorvosa Abraham Link volt.

Valentinus Purgolt és Gabriel Breitensteiner mellett Abraham Link volt a három legjobban kereső orvos egyike.

Ismeretes Nádasdy nádorispán fürdőorvosának a neve is, ő Fraxinus Gáspár volt, aki főúri családokat gyakran gyógyított.

Paul Schlechter, a pinkafői fürdős 1650. május 24-én keltezett számlájából kitűnik, hogy milyen sérüléseket látott el. Érvágással és köpölyözéssel is gyógyított.28

A Batthyány család huzamosabb ideig alkalmazta Valentianus Purgolt, de rajta kívül több újkeresztény orvos is megfordult az udvarban, például Purgolt veje is, de Gabriel Breitensteiner sebgyógyító doktor is több éven keresztül alkalmazásban állt. Purgolt fennmaradt levelezése (21 darab) a bizonyítéka, hogy több mint húsz éven át e család orvosa volt kiemelkedő bérezés mellett.29

Jakob Klain a család szalónaki patikusa volt. Ránk maradt 15 leveléből kitűnik, hogy a királyi Magyarország területén a patikusi pálya egy megbecsült, tisztességes foglalkozás volt, s városok főbírái, tanácsurai válhattak belőlük.30

A mohácsi csata után közel ötven évvel egyre több külhonban tanult magyar orvos hazai működéséről szerzünk tudomást. Kőrösi (Fraxinus) Gáspár a Dunántúlon, Purkircher György Pozsonyban, Balsaráti Vitus János pedig Sárospatak környékén kap állást. Utóbbit az egyik leggazdagabb reneszánsz főúr, Perényi Gábor hívja meg udvarába.

Működése során a pestis keletkezésével kapcsolatos álláspontja, miszerint a betegséget a fertőzött levegő terjeszti, és ennek megfelelő gyógyszereket javasolt, megalapozottnak bizonyult s közkézen forgott. Más híradás egy vérző szájú eperjesi polgár meggyógyításáról szól.31

Irodalom

Bálint, Emese: Anabaptist migration to Moravia and the hutterite brethren in Religious diaspora in early modern Europe. (London: Pickering et Chatto, 2014), 137–152. o.
_____ Anabaptist migration and the diffusion of the maiolica from Faenza to Central Europe. History of Technology, vol. 32, (2014), 131–151. o.
Daday András: Kuriózumok az orvostudomány magyarországi történetéből. (Budapest: Akadémiai K., 2002).
Estep, William R.: Az anabaptisták története. (Budapest: Magyarországi Baptista Egyház, 2004).
Héjja Pál: Az egészségügy in Magyar művelődéstörténet. (Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 1940).
Horvath, J. Eugene: A Canadian collection of Hungarica. 4. köt. Maria H. Krisztinkovich (társszerző): A history of Haban ceramics. A private view. (Vancouver, B.C.: JEH, 2005).
Katona Imre: Habán emlékek Vas megyében in Savaria. A Vas megyei múzeumok értesítője. 3. köt. (Szombathely: Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1965), 237–258. o.
_____ A habán kerámia Magyarországon. (Budapest: Képzőművészeti Alap, 1974).
Kiss Lehel: Az anabaptisták helyzete Bethlen Gábor korában és azt követően. Szolgatárs, 2014/3–4, 10. o.
Krisztinkovich Béla: Az anabaptista gyülekezetek írott hagyományai. Magyar Könyvszemle, 1969/4, 373–376. o.
_____ Anabaptista orvosok, gyógyszerészek a higiénia szolgálatában. Communicationes ex Bibliotheca Historiae Medicae Hungarica, 20. köt. (Budapest: Medicina, 1961), 88–117. o.
Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek, III. köt. (Budapest: Eggenberger, 1931), 88–91. o.
Melius Péter: Herbárium. Az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól. (Budapest: Kriterion, 1978).
Nagy Imre, D.: Habán elődeink gyógyító munkája. Békehírnök, 2017. január 1.
Nagy-Tóth Mária: Valentinus Purgolt, a Batthyányak újkeresztény orvosának levelei, 1622–1636 in Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv, 38. (Kaposvár: Somogy Megyei Levéltár, 2007), 19–38. o.
_____ Valentinus Purgolt, a Batthyányak újkeresztény orvosának levelei, 1622–1636. II. közlemény in Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv, 39. (Kaposvár: Somogy Megyei Levéltár, 2008), 23–39. o.
_____ Jakob Klain, a Batthyányak szalónaki patikusának levelei, 1635–1657 in Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv, 40. (Kaposvár: Somogy Megyei Levéltár, 2010), 7–20. o.
Radványi Diána – Réti László: A habánok kerámiaművészete. ([Budapest]: Novella, [2011]).
Ritoókné Szalay Ágnes: Balsaráti Vitus János magyar orvosdoktor a 16. században. Orvostörténeti Közlemények, 1976/78–79, XII/2–3. (Budapest: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, 1976), 13–42. o.
Szabó T. Attila: Váradi Lencsés György (1530–1593) és a Magyar orvosi-élettudományi szaknyelv a XVI. században az Egész orvosságról való könyv, azaz Ars Medica (1577 k.) tükrében. Magyar Orvosi Nyelv, 2013/2, 82–91. o.
Szebeni Olivér: Anabaptisták. A reformáció harmadik ága. (Budapest: Magyarországi Baptista Egyház, 1998).
_____ Az anabaptisták helye a történelemben a XVI. századtól napjainkig. Kézirat. 2017. 01. 13.
_____ A hutteri testvérek hazai kódexeiről = Contributions to the codices of the Hutterists. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 14/1–4 (2002), 23–38. o.
Tóth Mária: Adalékok a Batthyány család kora újkori fürdőkultúrájához in A Fürdőélet és egészségturizmus a Dunántúlon az ókortól napjainkig című konferencia tanulmánykötete. (Kaposvár: Rippl-Rónai Múzeum, 2015), 33–48. o.

1. Héjja Pál: Az egészségügy in Magyar művelődéstörténet. (Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 1940).

2. Daday András: Kuriózumok az orvostudomány magyarországi történetéből. (Budapest: Akadémiai K., 2002).

3. Uo.

4. Krisztinkovich Béla: Anabaptista orvosok, gyógyszerészek a higiénia szolgálatában. Communicationes ex Bibliotheca Historiae Medicae Hungarica, 20. köt. (Budapest: Medicina, 1961), 88–117. o.

5. Uo.

6. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek, III. köt. (Budapest: Eggenberger, 1931), 88–91. o.

7. Melius Péter: Herbárium. Az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól. (Budapest: Kriterion, 1978).

8. Szabó T. Attila: Váradi Lencsés György (1530–1593) és a Magyar orvosi-élettudományi szaknyelv a XVI. században az Egész orvosságról való könyv, azaz Ars Medica (1577 k.) tükrében. Magyar Orvosi Nyelv, 2013/2, 82–91. o.

9. Szebeni Olivér: A hutteri testvérek hazai kódexeiről = Contributions to the codices of the Hutterists. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 14/1–4 (2002), 23–38. o.

10. William R. Estep: Az anabaptisták története. (Budapest: Magyarországi Baptista Egyház, 2004).

11. Kiss Lehel: Az anabaptisták helyzete Bethlen Gábor korában és azt követően. Szolgatárs, 2014/3–4, 10. o.

12. Emese Bálint: Anabaptist migration to Moravia and the hutterite brethren in Religious diaspora in early modern Europe. (London: Pickering et Chatto, 2014), 137–152. o.

13. Szebeni Olivér: Anabaptisták. A reformáció harmadik ága. (Budapest: Magyarországi Baptista Egyház, 1998).

14. Uo.

15. Héjja: i. m.

16. Katona Imre: Habán emlékek Vas megyében in Savaria. A Vas megyei múzeumok értesítője. 3. köt. (Szombathely: Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1965), 237–258. o.; J. Eugene Horvath: A Canadian collection of Hungarica. 4. köt. Maria H. Krisztinkovich (társszerző): A history of Haban ceramics. A private view. (Vancouver, B.C.: JEH, 2005); Katona Imre: A habán kerámia Magyarországon. (Budapest: Képzőművészeti Alap, 1974).

17. Radványi Diána – Réti László: A habánok kerámiaművészete. ([Budapest]: Novella, [2011]).

18. Uo.; Bálint Emese: Anabaptist migration and the diffusion of the maiolica from Faenza to Central Europe. History of Technology, vol. 32, (2014), 131–151. o.

19. Katona: Habán emlékek Vas megyében.

20. D. Nagy Imre: Habán elődeink gyógyító munkája. Békehírnök, 2017. január 1.

21. Szebeni Olivér: Az anabaptisták helye a történelemben a XVI. századtól napjainkig. Kézirat. 2017. 01. 13.

22. Estep: i. m.

23. Katona: Habán emlékek Vas megyében.

24. Estep: i. m.

25. Krisztinkovich Béla: Az anabaptista gyülekezetek írott hagyományai. Magyar Könyvszemle, 1969/4, 373–376. o.

26. Magyary-Kossa: i. m.

27. Uo. Évszámokhoz kötött anabaptista szócikkek: 312., 335., 374., 449. o.

28. Tóth Mária: Adalékok a Batthyány család kora újkori fürdőkultúrájához in A Fürdőélet és egészségturizmus a Dunántúlon az ókortól napjainkig című konferencia tanulmánykötete. (Kaposvár: Rippl-Rónai Múzeum, 2015), 33–48. o.

29. Nagy-Tóth Mária: Valentinus Purgolt, a Batthyányak újkeresztény orvosának levelei, 1622–1636 in Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv, 38. (Kaposvár: Somogy Megyei Levéltár, 2007), 19–38. o.; uő: Valentinus Purgolt, a Batthyányak újkeresztény orvosának levelei, 1622–1636. II. közlemény in Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv, 39. (Kaposvár: Somogy Megyei Levéltár, 2008), 23–39. o.

30. Uő: Jakob Klain, a Batthyányak szalónaki patikusának levelei, 1635–1657 in Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv, 40. (Kaposvár: Somogy Megyei Levéltár, 2010), 7–20. o.

31. Ritoókné Szalay Ágnes: Balsaráti Vitus János magyar orvosdoktor a 16. században. Orvostörténeti Közlemények, 1976/78–79, XII/2–3. (Budapest: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, 1976), 13–42. o.

Forrás: http://szolgatars.hu/egeszsegugy-es-orvoslas-a-habanok-koraban/