Éljünk igazán!

Éljünk igazán! Tegyünk különbséget az igazi és a látszólagos élet között!

Ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. (Jn 12,24–25)

Hogyan tegyünk különbséget az igazi és a látszólagos élet között? Honnan tudjuk, hogy két szegfű közül melyik az igazi? Megszagoljuk, és rögtön tudjuk! Mert az életnek élvezetes illata van. Persze a nagy kérdés ez: Hogyan lehet igazán élni?

A valódi és a műélet, a valódi és az álgazdagság közötti tanmesét sokan olvasták már bizonyára. A jól kereső apa vidékre viszi kisiskolás fiát, hogy megmutassa neki, milyen sokan szegényebbek, és ő milyen szerencsés lehet. A hétvége után a kisfiú látva a vidéki család életörömét csak ennyit mond az apja kérdésére: Köszönöm, apa, hogy megmutattad,  milyen gazdagok is lehetnénk. A történetbeli kissrác nagyon pontosan látta, hogy a boldogság és a jóléti környezet sokszor épp egymás ellentétei.

Matt Haig fiatal angol regényíró ezt az ellentmondást így fogalmazta meg:

„A boldogság nem használ a jóléti társadalomnak, a gazdaságnak. Ha megelégednénk azzal, amink van, miért kéne több? Hogyan adsz el egy ránctalanítót? Eléred, hogy a nők aggódjanak a korukkal járó változások miatt. Hogyan veszed rá az embereket, hogy egy pártra szavazzanak? Eléred, hogy aggódjanak a jogaik, az anyagi biztonságuk miatt. Hogyan köttetsz velük biztosítást? Eléred, hogy aggódjanak minden miatt.”

John F. Kavanaugh jezsuita szerzetes, filozófiaprofesszor 1981-ben megjelent Krisztus követése a fogyasztói társadalomban című könyvében fejti ki, hogy

„A fogyasztói kultúra nem egyszerűen valami külső máz, amitől könnyű elhatárolódni, s akik nem mi vagyunk, hanem a szomszéd, aki a multinál vásárol és minden vasárnap a plázában szórakozik a családjával. Nem, pont fordítva, a fogyasztói kultúra valóságos létforma, aminek sajátos eredménye az elszemélytelenedés, az eldologiasodás, az elidegenedés, a más népek elleni geopolitikai agresszió, de korunk és társadalmunk megannyi más kétségbeejtő jellemvonása (vagy inkább jellemtelensége) is.”

Ezzel szemben a jézusi tanítás pont ellentétes értékrendet, „személyes” létformát hirdet, aminek tudatosítása révén juthat el a hívő a „kulturális szembenállás lelkiségéhez” (ez is a könyv alcíme).

Van valami ördögi késztetés arra, hogy ne örök, ne végső és belső értékeket valljunk és kövessünk, hanem a külső körülmények által biztosított átmeneti tárgyak megszerzése, befolyásra és hatalomra törekvések elérése lebegjen a szemünk előtt.

Yuval Noah Harari fiatal izraeli történész és író minderről kissé cinikusnak tűnően állítja:

„Az etikák története szomorú mese gyönyörű ideálokról, amelyeknek senki sem bírt megfelelni. A legtöbb keresztény nem utánozta Krisztust, a buddhisták nem tudták követni Buddhát, és Konfuciusz komolyan kiakadt volna a legtöbb konfuciánustól. A legtöbb mai ember ellenben képes sikeresen megfelelni a kapitalista-konzumerista értékrendnek. Ez az etika olyan feltételekhez köti a paradicsomba jutást, hogy a gazdagok maradjanak kapzsik, és minél nagyobb tőkét akkumuláljanak, a tömegek pedig engedjenek szabad utat vágyaiknak és szenvedélyeiknek – és vásároljanak egyre többet. Ez az első vallás a történelemben, amelynek a követői ténylegesen meg is teszik, amit kér tőlük. De honnan tudjuk, hogy cserébe tényleg megkapjuk a paradicsomot? Hát láttuk a tévében…”

És sajnos érezzük mindannyian, hogy igaza van.

Mindenki tudja, hogy kultúránk elsődleges éltetője a kereslet-kínálat: a fogyasztói társadalom, ahogy Matt Haig utalt rá. A nyugati típusú országokat ma a gazdaság élteti. A gazdaság motorja pedig a kereslet-kínálat, a fogyasztás-termelés párhuzamos, egymást ösztönző növekedése. Ha az emberek lényegesen kevesebbet akarnának fogyasztani, kevesebbel is beérnék, akkor a gazdaság szereplőinek nem lenne kikért versengeniük. Ennek az állapotnak az agresszív kinövése az a lelkünkben, hogy a mérhető világot tartjuk értékesnek, és a mérhetetlent (Isten, mélyebb emberi kapcsolatok, egészséges személyiség stb.) megengedhető hobbitevékenységnek. Hát emiatt boldogtalanok sokan.

Az alkoholisták és a drogosok jól példázzák ezt a létállapotot: újabb és újabb adag kell, hogy ne érezzük rosszul magunkat, ha már úgysem lehetünk állandóan boldogok.
Hankiss Elemér Az ezerarcú Én – Emberlét a fogyasztói civilizációban című könyvében az mutatja be, hogy emberekként két szinten létezünk, egyidejűleg két dráma szereplői vagyunk. Egyrészt mindennapi életünk felszínén vásárolunk, dolgozunk, gyereket nevelünk, takarékoskodunk, karriert építünk, vagyis éljük az életünket. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan egy másik életet is élünk, egy másik világban is mozgunk, még ha erről a legtöbb embertársunknak nincs is tudomása. Építjük személyiségünket, igyekszünk kiteljesíteni önmagunkat, küzdünk az idővel, az elmúlással, az emberlét úgynevezett végső kérdéseivel, hogy maradandókká legyünk.

A nagy kérdés az, hogy a két párhuzamos történetünk közül melyik erősebb, melyik gyakorol nagyobb hatást ránk, melyiknek adunk elsőbbséget a másik rovására. Ettől függ, hogy felszínes vagy valódi életet élünk. Vagy ahogy Jézus Krisztus mondta:

„Ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.”

A felszínesnek meg kell halnia az élet igazi lényege számára.

Mai világunk sok veszéllyel küzd: szegénység, szabadságjogok hiánya, nők elnyomása, korrupció, betegségek-járványok stb. Ezek viszont csak felszíni jelei egy mély és szinte mindent meghatározó bajnak: az elszemélytelenedésnek, az ember tárgyiasulásának, mérhetővé tételének. Ahol az értékek a mérhető világból valók: a ház, a kocsi, a vállalkozás, a rang-tisztség, a kényelem (utazás, wellness), a szépség (cikkek, ápolás, műtét), az egészség (pénzért magas szintű ellátás), a biztonság (egyéni és anyagi biztosítások), a tanulás-képzés, azt hívjuk fogyasztói társadalomnak. A fogyasztói létmód legnagyobb bűne pedig az, hogy megtámadja a spiritualitást, az ember magasabb rendű életre hivatottságát, mivel a legradikálisabb materializmusként olyasmiket emel értékké, amik megvásárolhatók, a külső világból megszerezhetők. A fogyasztói gyakorlat tehát az Isten és az embertársak iránti hitnek, a lelki életnek, a spiritualitásnak, az másokért való kiteljesedésnek a tagadása.

Az elszemélytelenedésnek rengeteg jele vesz körbe minket: elsősorban anyagiakért küzdenek; ember az embernek nem köszön; csökken a családban és a baráti körökben az együtt töltött órák száma; az eseményeket-jelenségeket személytelenül (elvek mentén, ideologikusan) értelmezzük akár a munkahelyen, akár a társadalomban. Sokszor észre sem vesszük, hogy a felszín értékei betörtek a lélek mélyére, és most már ők az alapvető értékek.

Itt van például a humanizmus, az emberbaráti szemlélet teljes átváltozása, pálfordulása. A humanizmusnak (az emberbaráti szemléletnek) csak akkor van értelme – mivel erre épül a humánumban való hit –, ha egyre többekkel személyes kapcsolatot teremt, egyébként nem más, mint egy hazug jogrendszer, amiben jobban hisznek az emberek, mint egymásban, ami a célja lenne. Világunk humanista a jogrendszerünk szerint, de egészen antihumanista a kapcsolatok távolodása miatt. Embertársaink a kapcsolatok elszemélytelenedése és a fokozott leterheltség miatt egyszer csak kiégnek. Burnoutnak hívják ezt ma. A legsiralmasabb ebben az, hogy épp az égeti ki az embert, amitől egyébként várta, várja a fejlődését, az eredményességét, az előrejutását.

Létezni sokféleképp lehet, de élni csak egyféleképp. Mert az élet az elfogadás és az adás kiegyensúlyozott áramlásából tevődik össze. Ez minden lelkiség, spiritualitás lényege: Harmonikus arányban kell lennünk elfogadóknak és adóknak. Akiben az elfogadás van túlsúlyban, az kiszolgáltatottá, majd önzővé és követelőzővé válik. Akiben pedig az adás, abban vagy a nagyképűség-felsőbbrendűség vagy a kiégés lesz úrrá. A hálás és örömteli élet jelzi, hogy egészséges arányban van bennem az adás-elfogadás, hogy része vagyok a valóságos életnek, az isteni élet körforgásának. Hát forogjon az élet bennünk és rajtunk keresztül ahelyett, hogy mi pörögnénk.

A felszínes élet és a valódi élet közti különbség nem más, mint az önző élet és a spirituális élet közötti különbség. Süle Ferenc pszichiáter megfogalmazása szerint

„A spiritualitás fő jellemzője a szeretet. Ebből adódik, hogy se a spiritualitás, se a szakralitás individualitásunkba zártan nem értelmezhető, csak a rajtunk kívül állókkal való kapcsolatunkkal együtt.”

Ezért nem spiritualitás, nem Krisztus-hit az, amely a maga belső világát önző módon építi, vagyis a maga lelkével van teljesen elfoglalva. A spirituális ember másért, másokért is képes és kész élni. Így lehet megkülönböztetni az önző vagy spirituális párkeresést, az önző vagy spirituális munkavállalást, az önző vagy spirituális gyerekvállalást-gyereknevelést, az önző vagy spirituális tudományos vagy művészeti tevékenységet, az önző vagy spirituális gyülekezethez tartozást is.

A már idézett Süle Ferenc így foglalja össze a lényeget:

„Kapcsolatból, kapcsolatban születünk, ebben fejlődünk emberré, és egész életünk kapcsolatokban zajlik. Emellett természetesen szükségünk van a magányra és az egyedüllétre is. Enélkül egyéniség nélküli birkákká, tömegemberré válnánk. A globalizáció egyik nagy ártalma éppen az, hogy az egyediséget, az identitást mind az egyén, mind a csoportok szintjén rombolja.”

A vallás, a Krisztus-hit csak akkor valóságos, ha mások számára is kézzelfogható, felszabadító hatású életet eredményez. Könnyű ezt megállapítani, mint a szegfűknél: az egyiknek van illata, a másik csak szép. Aminek van illata, azt nevezhetjük Isten-életnek. Társadalmilag persze a többi is hasznos lehet. Csak hát nem a társadalomnak élünk, hanem az életnek élünk.

„Ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.”

De hogy lehet eljutni ebbe az igazi életbe? Jézus Krisztus válasza az ilyen kérdésekre nagyon rövid:

„Igyekezzetek bemenni!”