Érték a normalitás 3.

Televíziós programban, interneten terjedő kis videókban látom: néhány éves kislányok énekelnek, produkcióznak, szépségversenyeznek, mintha felnőttek lennének…

Utcán szembejön velem egy felismerhetően idős hölgy. Ugyanakkor tizenévesekre jellemző frizurát hord, és rózsaszín habokba öltözve úgy viselkedik, mint egy középiskolás lányka…

Őszülő, fehér szakállas apukák virítanak „másod-” vagy „harmadvirágzású” kapcsolatukban 50-60-70 évvel fiatalabb gyermekükkel, aztán kifáradva adják vissza őt aktuális párjuknak…

Mintha ez jópofa egyéni ügy, akár egyre általánosabb, normális gyakorlat lenne. Hát van az életkornak jelentősége? Vannak az életkorhoz köthető életszerepek? Az életszerepeknek van ma is aktualitása? Egyáltalán fontos ez a kérdés, vagy mindenki éljen úgy, ahogy akar?

Nem szeretnék senkit sem megsérteni, főként elítélni.

Tudom, rendhagyó helyzetek, körülmények vannak, lehetnek. Azt is tudom, hogy voltak a történelemben csodagyerekek, akik megelőzték a korukat. Azt is jónak tartom, ha az idősek igyekeznek frissek, fiatalosak maradni, és példamutató számomra a világ változásait jól követő és technikai újításokat jól használó sok idős ember. Azt is látom, hogy időnként ma is vannak „Ábrahámok”, akiknek vénségükben születnek gyermekeik, de az a meggyőződésem, hogy ők a kivételek, akik erősítik a szabályt, és mégis igaza van a Bibliának:

„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak… Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak… Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek.” (Prédikátor 3,1–6)

Az a meggyőződésem tehát, hogy az a NORMÁLIS, ha meg tudjuk élni a különböző életszakaszainkat, és átélhetjük azokat az élményeket, megszerezzük azt a tudást, ami teljessé teszi az életünket. Ha így élünk, akkor nem hiányokkal és veszteségekkel mehetünk el ebből az életből, hanem úgy, hogy azt mondhatjuk: Beteltem az élettel! Ez a természetes, és Isten is ezt álmodta belénk teremtésünkkor.

Az a meggyőződésem, hogy az a NORMÁLIS, ha a különböző életszakaszokban átélhetjük, illetve fel tudjuk vállalni a különböző életszerepeinket. Merthogy meggyőződésem szerint vannak ilyenek. Nem véletlenül alkotta Isten a nőket úgy, hogy testüknek meg kell érnie az anyaságra, és a testük egy idő után egyre inkább elveszti ezt a képességet. Ugyanígy, Isten igazodási pontokat adott az egyes életkorokkal és a hozzájuk tartozó életszerepekkel kapcsolatban is.

Ha ezeket figyelmen kívül hagyjuk, akkor magunkat, egymást hozzuk eleve vesztes helyzetbe, aminek testi-lelki zavarok a következményei.

Mindezek alapján megértettem, hogy az a NORMÁLIS, ha a gyermek gyermekként meg tudja élni a korát, játszhatja játékait, szabad, vidám és egyszerűen GYEREK lehet. Nem kell pózolnia, erőltetett szerepekben feszengenie és a felnőttek világát kiszolgálnia. Így tehet szert azokra az élményekre, tapasztalatokra és tudásra, ami majd erőssége lesz és segít neki az előtte és utána következő generációkhoz való jó kapcsolódáshoz. Hagyjuk a gyermekeket gyermekként élni, és szeressük őket a nekik megfelelő módon! Ugyanakkor tanítsuk, neveljük, jó példánkkal formáljuk őket, hogy felszerelkezhessenek a jövőjükhöz!

„Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” (Példabeszédek 22,6)

Megértettem, hogy az a NORMÁLIS, ha a fiatal korú fiatal tud lenni. Azaz természetes, ha kérdez, ha kipróbálja magát, ha még kissé felelőtlen, ha játékos kedvű, ha szerelmes… ha egyszerűen FIATAL. Élje át a korát, élje meg a döntési küzdelmeit, lehessen őszinte, bátor és kereső. Nem jó, ha (kis)gyerekként nevelik még ekkor is. Nem jó, ha az anyuka mindent megcsinál a kicsi fia helyett. Persze az sem jó – meggyőződésem szerint –, ha öregessé válik a fiatal, és olyan formákat erőltet magára (vagy mások rá), mintha már komoly, érett felnőtt lenne.

„Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged! Távolítsd el szívedből a bosszúságot, és tartsd távol magadtól a rosszat, mert az ifjúkor és a fiatalság mulandó!” (Prédikátor 11,9–10)

Megértettem, hogy az a NORMÁLIS, ha a fiatal felnőttek családot alapítanak, egzisztenciát teremtenek, „harapják” az életet, és eközben fejlődnek, érnek, megpróbáltatnak. Hidat képeznek a gyermekek, a fiatalok, valamint az idősek között, és segítenek érteni, szeretni, támogatni egymást. Időnként már hatalmas feladatot, felelősséget vállalnak, de támaszkodhatnak még a felettük lévő generációra, és ők biztonsági hálót jelentenek nekik. Istentől beléjük programozott rend szerint továbbadják az életet, és elindítják az újabb generációkat.

„Kezed munkája után élsz, boldog vagy, és jól megy sorod. Feleséged olyan házad belsejében, mint a termő szőlőtő; gyermekeid olyanok asztalod körül, mint az olajfacsemeték. Ilyen áldásban részesül az az ember, aki féli az Urat.” (Zsoltárok 128,2–4)

Megértettem, hogy az a NORMÁLIS, ha a felnőtt, érett generáció teherhordó, vezető és példa tud lenni. Ha a beérett tudás és a még meglévő erő ötvöződik, és nagy teljesítmény, „életmű” lesz belőle.

Az érett felnőttek támaszt jelentenek a fiatalabb korosztályok számára éppúgy, mint a fölöttük levő idős generáció számára.

Családi, gyülekezeti és társadalmi oszlopok, akiknek a megtartó erejétől és helytállásától a közösség általános ereje döntően függ. Éppen ezért fájdalmas látni a válásokkal széttöredező folyamatot, a megbicsakló életeket. Fájdalmas látni a felelősségüket nem vállalókat. Fájdalmas látni a korábbi életszakaszokat és életszerepeket töredékesen megéltek hiányait, és a hiányokon kinövő vadhajtásokat, zűrzavarokat. „Mert mindennek rendelt ideje van!”

„Mindezek Ásér utódai voltak: családfők, válogatott, kiváló vitézek, elsők a fejedelmek között. Amikor származási jegyzékbe vették őket a katonai szolgálatra, szám szerint huszonhatezren voltak.” (1Krónikák 7,40)

Megértettem, hogy az a NORMÁLIS, ha az idősek emlékezni tudnak és akarnak. Persze az a jó, ha van mire emlékezni, van mit ünnepelni, van miért/kikért hálát adni! Hitem szerint az a NORMÁLIS, ha tisztelet, ha tisztesség jár az ősz hajjal együtt, és nem kell korábbi életszerepekbe visszacsöppenve emberfeletti küzdelemmel helytállni. Az a természetes, ha lassulhat a futás, és a nyugdíj nem „nyögdíj”, hanem több a pihenés és kevesebb az elvárás. Ha az életesszenciánkat van kiknek továbbadni, és örömmel megkoronázni az életet szeretteink és a hozzánk közel állók körében.

„Az öregek koronája: az unokák, és a fiak ékessége: az atyák.” (Példabeszédek 17,6)

Álljunk meg egy kicsit! Valószínűleg vannak olyanok, akik mindezt olvasva fájdalmasan azt mondják: De én nem tehetek róla, nem élhettem így!

Nem lehetett nyugodt gyermekkorom, mert szülők nélkül nőttem fel. Nem lehetett boldog fiatalságom, mert keresztbe törte szüleim válása és más tragikus dolgok. Nem válhattam szülővé, mert nem találtam meg a társamat. Nem lehetett kiteljesedő felnőttkorom, mert tragikusan itt hagyott a párom. Nem lehetnek napsugarasan emlékező idős napjaim, mert gyermekeim zavaros élete miatt nekem kell helytállnom unokáim mellett. Nem lehet… Igen, vannak ilyen helyzetek. Sajnos egyre több. Számukra is készített Isten megoldást. Ez persze nem azt jelenti, hogy így tervezte az emberek életét, de azt is tudta, milyenek vagyunk.

„De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákob, a te formálód, Izrael: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged. Mert én, az Úr vagyok a te Istened, Izrael Szentje, a te szabadítód! Kárpótlásul adom érted Egyiptomot, Etiópiát és Szebát adom helyetted. Mivel drágának tartalak és becsesnek, és mivel szeretlek, embereket adok helyetted, életedért cserébe nemzeteket. Ne félj, mert én veled vagyok!” (Ézsaiás 43,1–5)

Az emberi élet nehézségeit, veszteségeit és bűneit is látva mégis az a meggyőződésem, hogy az a NORMÁLIS, ha Isten tervének megfelelően tudunk élni, megélve életkorunkat és elvégezve küldetésünket. Aztán pedig az Isten rendelése szerinti időben elcsitul a hang, megáll a szív… hazaérünk. Ott már nem lesznek „örök életkorok”, sem „örök életszerepek”, hanem ő lesz minden mindenekben. Az már nem NORMÁLIS lesz, hanem természetfeletti, örök és isteni.

Neked mi a meggyőződésed?

Papp János egyházelnök