A 19. század elején létrejött baptista gyülekezetek bizonyára a bibliai izraeli testvéreiktől tanulták az őszi hálaadónapok megünneplését. Terményoltár minden imaházban, a szószék közelében. Kitörölhetetlenül élnek és égnek bennem az Úr házában szívemben lefényképezett hálaadó oltárképek abból az időszakból. Gyümölcs-, szőlőtermelő hegyvidéki tájak, ahol mindenki egyénileg gazdálkodott, még a lelkipásztornak is volt egy kis bérleménye a gazdagon termő vidéken.
Együttesen bizonyára a bibliai izraeli testvérektől tanulták ezt a fenséges ünnepet komolyan venni. Ahol még imaház se volt, még ott is állt oltár az igehirdető helye mellett. Lehetőleg mindenki szolgált valamivel, ha nem kézzel és kosárral, akkor szájjal és szívvel, verssel, énekkel, valami személyes megnyilvánulással.
Bízom benne, hogy nem múlik divatja a hálaadás ünnepi kifejezésének soha a közösség életében. Emlékszem egy irodista testvérnőre. Arra indította egyszer a Lélek, hogy elhozza az imaházba az írógépét és a gyorsírófüzetét. Odatette az oltárra, és egy papírra felírta:
„Én őértük vagyok hálás, mert van munkám, amelyből egyszerűen megélhetek.”
Én ugyanakkor a prédikáló Bibliámat helyeztem a megszegett kenyér mellé. Mert mindent Istentől kaptunk, mindennel őelőtte illik számot adnunk.
Jelenleg mi már második éve a kiskőrösi Filadelfiában ünnepeljük a hálanapot. Ebben a két évben a legutóbb megjelentethetett verskötetemből adtam boldogságom jeléül hálanapi ajándékot. Boldognak, boldogtalannak. Főként az utóbbiaknak, hogy hátha ők is boldogabbak lehetnének. Egyfolytában mondhattam a dicséretet Atyám színe előtt, hogy „Uram, nem vagyok méltó!” – mert tied a dicsőség és a köszönet minden új meg új áldásért!
Sokan érdeklődnek hogylétünk felől. Kérem, próbálják elképzelni a gyülekezetek, hogy mi itt valamennyien betegek vagyunk. Ezért kerültünk ide, mert valami megoldhatatlanság adódott az életünkben. Nekünk is vannak problémáink, de arra szolgál az igyekezetünk, hogy ezek, ha netán megoldódnak, elviselhető terhekké szelídüljenek.
A 71. zsoltárnak valaki ezt a címet adta: „Időskorban is a sziklán állva”. Igen! Ez a mi mostani életformánk. Egy régi ének dallamait kóstolgatom: „Ha zúg az ár, dúl a vihar, sötétek a fellegek.” Egy későbbi mondatban találom: „Jézus Krisztus az a szikla, nem inog, ki rajta áll.”
Sajnos, néha ingadozom. Ha azt mondanám, hogy félek, akkor se hazudtam volna túl nagyot. De hogy mitől félek? El se tudjátok képzelni. Egy másik ének a válaszom: „…hogy lesz vélem megelégedve?!”
Az említett zsoltár tartalmazza a befejezést is:
„Te voltál támaszom születésem óta, te hoztál ki anyám méhéből, téged dicsérlek szüntelen. Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy oltalmam. Szám dicséreteddel van tele, dicsőítlek mindennap. Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el!” (Zsolt 71,5–9)
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
