Imanap a Dunántúlért

Március 26-án Győrben került sor a Dunántúli Egyházkerület északi regionális imanapjára, ahol közel kétszázan imádkozhattunk gyülekezeteinkért és a Dunántúl ébredéséért. Ez már a 11. év, hogy együtt imádkozunk régiónk baptista gyülekezeteiért és az evangélium terjedéséért, s most először már két helyen is: a déli régió Kaposváron, az északi gyülekezetek pedig Győrben.

Az imanapot egyházunk elnöke, Papp János igei bátorítása nyitotta.
Dániel könyvéből (2,31–35.44) hozott három komoly, bátorító gondolatot.
Isten győzelmeit Isten indítja el. Sokféle dolgot tehetünk és teszünk az Úrért, s ezzel nincs is semmi baj, hisz munkás életre hívattunk el. De tudnunk kell, hogy a kő akkor indul el, amikor Isten elindítja – megállíthatatlanul.

Isten az, aki „támaszt” királyságot, támaszt fiakat, ez egészen az ő kezében van. Mi nem tudunk támasztani, nem tudunk feltámasztani – de Isten igen. Ne arra figyeljünk pusztán, amit mi csinálunk, kérjük őt: „Támassz, Uram, támassz fiakat, támassz ma is, köztünk is…”
Isten országa hatalmat igényel. Isten országa kicsi kőnek látszik, de idővel heggyé növekszik, megállíthatatlanul – és minden ellenálló hatalmat összezúz. Még a gyülekezetekben sem ritka, hogy felépülnek cserép, vas, ezüst, arany hatalmak az Isten hatalmával szemben. Készek vagyunk-e fogadni Isten országát? Tudjuk-e azt mondani: „Uram, várjuk ezt a követ! Zuhanjon le, törjön össze mindent, ami ellened felépült!”

Isten azt ígérte az Ézs 2,2-ben: „Az utolsó napokban szilárdan fog állni az Úr házának hegye a hegyek tetején. Kimagaslik a halmok közül, és özönlik hozzá valamennyi nép.”

A közös dicsőítést követően a délelőtt további részében különböző dunántúli imatémákért imádkoztunk Varga László Ottó, egyházkerületünk elnöke vezetésével. Először három plántálásról hallhattunk rövid beszámolót, s így imádkozhattunk a tapolcai, oroszlányi és tatai plántálások konkrét szükségeiért. Hálásak vagyunk az oroszlányi növekedésért, a baba-mama klubért, s hogy áprilistól egy misszionárius házaspár költözik a városba, s hogy a tataiak most már önálló gyülekezetként saját lelkipásztort is kaptak, és hálásak vagyunk azért a rózsakerti házaspárért, akik hétről hétre hűségesen utaznak Tapolcára az örömhírrel. A következő blokkban fizikai szükségekért, gyülekezeti házakért imádkoztunk.

A pápai és a székesfehérvári gyülekezet építkezéseiért, és azokért a helyekért, ahol most még csak imakérésként fogalmazódik meg az új gyülekezeti ház. Felemelő volt látni a tavaly nyár végi dunántúli gyerektáborban készült fotókat, és hallani a gyerekek gondolatait arról, hogy évről évre mit is jelent nekik ez a hét. „Olyan, mintha Istennel nyaraltam volna” – írta egy kislány. Bárcsak megtapasztalhatnánk Isten jelenlétét ilyen kézzelfogható módon az év minden napján, az otthonainkban, gyülekezeteinkben!

A gyerekmisszióért való imádságot követően három rövid beszámoló hangzott el. Most indul három észak-dunántúli gyülekezetben a Schwarz-féle felmérés, mely a gyülekezetek természetes növekedése alapján nyolc minőségelemet vizsgálva nyújt segítséget ahhoz, hogy képet kapjunk közösségeink helyzetéről. Szeretnénk, hogy gyülekezeteink vertikális gyülekezetek legyenek, ahol minden programon, szolgálaton túl az elsődleges Isten jelenléte, az, hogy akik megfordulnak az alkalmainkon, ott megtapasztalják Istent. A délelőtt a Dunántúli Női Misszió beszámolójával zárult.

Ebéd után tíz különböző kiscsoportban imádkoztunk. Csoportonként más és más témákért: elöljárókért és pásztorokért, a gyerekmisszióért, az ifjúsági misszióért, a női misszióért, a nagyvárosi gyülekezetekért, a szórványokért, a gyülekezetplántálásokért, az egyedülállókért. S persze minden csoport imádkozott a dunántúli misszió vezetőiért, előttünk lévő feladatokért. Imanapunk egy hosszabb közös dicsőítéssel zárult. „Adj nékem látást, ó szívem Ura, más senkim nincsen, ki utat mutat” – kértünk Istentől közösen konkrét vezetést az imanap énekében.