Jézus él!

Milyen nagyszerű hír érkezett, milyen elképzelhetetlen, hogy mégis beteljesedett, ez csodálatos! Kétezer évvel ezelőtt sok-sok ember örülhetett, hiszen akit szerettek, aki fontos volt számukra, él. Jézus Krisztus, aki annyi különös dolgot tett élete során, halálában sem a megszokott utat járja.

Szörnyű kínokat okozva erőtlenítették el a testét. A töviskorona, a korbácsolás, az ezzel járó vérveszteség borzalmas volt. Azonban a lelki teher, amiről az őt szemlélők nem tudhattak, amikor a világ bűnét hordozta és helyettesítő áldozattá lett, a magány, mert tanítványai szétszaladnak, és az Atya is magára hagyja a világ bűnterhe alatt, míg felkiálthat, hogy „elvégeztetett”… felfogni sem tudjuk, mit jelentett.

Nagycsütörtök este-éjjel együtt volt még a tanítványokkal. Vette a kenyeret, megtörte: „ez az én testem… értetek… megtöretik… vegyétek és egyétek”. Akkor is tudta már, mi vár rá, de emlékezést is készít elő. A poharat véve elmondja a korszakváltó üzenetet: „e pohár az új szövetség az én vérem által”. Bekövetkezett. Testét gyalázatos módon megtörték, vérét kiontották, nem volt elég a korbács, a töviskorona, a szögek sebe, még dárdával is átdöfték. Egy torzó vált belőle. Nem kívánatos ránézni, már élettelen roncs.

El is temetik, mert a tetemet el kell takarítani. Valakinek vége. Szép múltja van, mert sok jót tett, mégis. Nincs tovább – gondolják kortársai, a nagytanácsban is, és a tanítványi körben is.

Az, hogy miket mondott korábban, nem számít. Meghalt.

Pedig volt néhány nagyon különös előzménye annak, hogy ígéretét, miszerint harmadnapon feltámad, komolyan kellene venni. Emlékezzünk csak a következő történetekre.

Jairus leánya meghalt. Jézus megszólítja: „Leányom, ébredj! Ekkor visszatért belé a lelke, és azonnal felkelt.” (Lk 8,54–55)

A naini ifjút már a temető felé viszik, amikor Jézus megállítja a menetet, megszólítja a halottat: „Ifjú, neked mondom, kelj fel! Erre felült a halott, és elkezdett beszélni.” (Lk 7,14–15)

Betániában is nagy csoda részesévé lett a gyászoló tömeg, hiszen hallják, ahogy megszólítja az oszlásnak indult tetemet: „Lázár, jöjj ki! És kijött a halott.” (Jn 11,43–44)

Van még egy nagy csoda folyamatban az Úr Jézus halála és feltámadása mellett: „Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek.” (Mt 27,50–53)

Most azonban vidámodjon meg a szívünk, hiszen az Atya visszaadja nekünk Krisztust. „Ő meghalt, feltámadt és él” – énekeljük gyakran, de nem biztos, hogy értékeljük is, hogy milyen nagyszerű dolog történt.

Nagycsütörtök, nagypéntek, minden úrvacsorai alkalom arra emlékeztet, hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért.

Minden vasárnap, minden húsvét azt kiáltja a fülünkbe, hogy Jézus él!

Bekövetkezett, amit megígért, hiszen nincs a sírban. Újra találkozott a tanítványokkal, igaz, csak néhány nap telt el az utolsó vacsora óta, de miután megjárták a mélységeket, újra beszél hozzájuk: „Békesség néktek!” Láthatják őt, hallhatják a hangját, megtapinthatják sebeit, fogadhatják áldását.

Az értünk mindent vállaló Krisztus békessége legyen jelen mindnyájunk életében, ünnepében! Hittel valljuk, hogy Jézus él, hogy vele mi is élünk. Általa hittel tekintünk előre, hiszen az Élet Fejedelme mondta:

„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” (Jn 11,25–26)

Ezzel a kérdéssel fordulok most hozzád, kedves Olvasó.

Hiszed-e, hogy ha megvallod bűneidet, Jézus Krisztus keresztáldozata által bűnbocsánatot nyersz?

Hiszed-e, hogy Krisztus feltámadása által elhozta számodra is a megigazulást?

Vallod-e, hogy őáltala örök életed van?

Boldog húsvéti ünneplést kívánok, és ünnepi istentiszteletünkön, amikor a lelkipásztor mondja, hogy „Krisztus feltámadt”, feleljük rá boldog hitvallásként: „Valóban feltámadt!”