Május első vasárnapja: anyák napja

Májusban már javában süt a nap, a tavasz virágba borul, és ilyenkor, május első vasárnapján valami különös, üde illat lengi be a világot. Mindent betölt az az idilli boldogság, az a csilingelő dallam, mert akárhány évesek vagyunk, akárhol élünk, anyák napján képzeletben egyszerre újra ott állunk az óvodai ünnepen, az imaházi alkalmon, virággal a kezünkben, és újra gyermeki szívvel éneklünk annak a különleges embernek, akivel életünk első percétől összekötött Isten.

Azt sokszor mondják, hogy az anya ajándéka a gyermek, de talán többször kellene hangsúlyozni, hogy a gyermek számára is a legnagyobb ajándék az édesanya. És azt meg aztán különösen ki kell emelni, milyen nagy áldás a nagymama.

Idén nekem egy könnycsepp is kerül a virágokra, egy édes, csillogó könnycsepp. Vannak az életben olyan dolgok, amelyekről tudjuk, hogy be fognak következni, mégis mikor eljönnek – érjenek bármilyen felkészülten –, azt mondjuk: na erre nem számítottam. Tavaly januárban így éreztem én is. Tudtam, hogy a nagymamám előbb-utóbb el fog menni, de valahogy úgy képzeltem, hogy ő is teljesen ősz, öreg és törékeny lesz, mikor búcsút intünk egymásnak. De nem, mama pont olyan mesebeli, olyan gyermekien vidáman ment el, mint ahogy mindig is ismertem. A betegágyán is angyalian mesélt az óvodásairól, szeretettel sorolta fel testvéreit, unokatestvéreit, akikkel együtt nőtt fel, és akkor ott olyan kortalan volt. Elment, de nem űrt hagyott maga után, hanem egy üde tavaszi illatot, egy csilingelő dallamot, egy szerető ölelést, egy aggódó kérdést, egy bölcs megjegyzést, szigorú, de bölcs tanítást, és egy olyan boldog világlátást, ami mindig elkísér. Itt van velem a kötött maci és a horgolt takaró, amit csinált, de itt vannak benne azok a beszélgetések, amelyeket imaházba menet folytattunk, vagy azok a történetek, amelyeket a régi Tahi táborról vagy a központi énekkaros utazásokról mesélt, a családi titkok, praktikák, amelyeket a fotóalbumok fölött ülve mondott el. Itt vannak a receptek, amiket összeírt, a horgolótű, amit kölcsönadott, a mesék, amiket tanított, és a végtelen nyári vakációk emléke, a nagy családi ebédek íze, a közös születésnapok melegsége.

A tárgyakat elveszíthetem, minden más velem marad. Ha már a konkrét történetekre nem is emlékszem majd, és nem tudom már tőle megkérdezni, melyik gyülekezetben melyik testvér hogyan rokon, akkor is ott marad valami, amit nehéz szavakba önteni.

Az a tudomány, amit csak ők tudnak, anyák, mamák, dédik. Az, hogy hogyan lesznek kapcsok, mindent átölelő fonalak, láthatatlan takarók, ami a családot otthonná teszi, ami a civakodó gyerekeket kibékíti. Honnan, melyik könyvből tanulják az édesanyák, hogyan kell szeretni, hogyan kell ölelni, hogyan lehet parfüm nélkül virágillattal megtölteni a szívet? Ki adja nekik az erőt, a türelmet, a végtelen kedvességet és azt az édesen csilingelő hangot?

Itt van előttem az a türelem, ahogyan mama a gyerekekkel bánt, az a jóság, amivel feléjük fordult. Nem egy nagy, gazdag családban nőtt fel, de sosem hallottam tőle, hogy panaszkodott volna, nem irigykedett sose másra. Mindig hálásan beszélt arról, ami neki jutott, de ügyelt rá, hogy ne nagyon dicsekedjen. (Ha mégis dicsekedett, akkor velünk. Ott álltunk mellette elpirult arccal, már-már szégyenkezve, ahogy a legapróbb lépésünket olyan büszkén mesélte mindenkinek.) Talán nem szükséges folytatnom a felsorolást, hogy mama velünk nem viselkedett sose bántóan, nem kereste a maga hasznát, nem gerjedt haragra, nem rótta fel a rosszat, vagy legalábbis ezekre törekedett. Igazán nem örült a hamisságnak, de együtt örült az igazsággal. Jól látszik a leírásból, honnan vette a tudományát, melyik kézikönyvből tanult. Ez a szeretet soha el nem múlik.

Nem gondolom, hogy az én nagymamám az egyetlen angyal. Sőt pont azt látom, hogy a Jóisten ezt a tudást valahogy minden anya szívébe beleírta. Talán nem pont ugyanígy, nem ezekkel a szavakkal, vagy nem ennyi időre, de minden anya megkapta ezt a diplomát. Ezért is ez az ünnep olyan különös ünnep. Egy tavaszi hálaadás, egy virágillatú oltár Isten hatalmas ajándékaiért, az édesanyákért! Kedves édesanyák – kedves anyukám, nagymamám –, Isten áldjon meg gazdagon benneteket!