Dicsőítés, bizonyság, megbékélés, de legfőképpen tisztelet – ezúttal a Budapest-Deák téri evangélikus templomban gyűltek össze e szavak jegyében öt protestáns egyház, az evangélikus, a baptista, a metodista, a pünkösdi és a református felekezetek képviselői a harmadik protestáns cigánymissziós találkozón.
„Tiszteld…” – hangzott az esemény vezérszava, melynek jótékony árnya alól nem tudtunk kibújni a nap folyamán – 450 testvér nevében mondhatom, hogy nem is akartunk.
„Így kell dicsérni az Urat, nem? Tánccal, vidáman!” – Langerné Victor Katalin, az EMMI társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkárának szavai tökéletesen jellemezték a találkozó lényegét: ha Isten tiszteletéről van szó, akkor merjünk bátrak lenni, és kiállni, akár táncolni egy templomban. Bizony, az Alsózsolcai Metodista Ének-Zenekar dalait hallva nehezen lehetett megállni, hogy ne induljanak el a lábaink, hely szűkében azonban inkább a padok között maradtunk, ahol ki-ki égnek emelt kezekkel, becsukott szemekkel szólította meg Teremtőnket.
Az esemény házigazdáiként Víg Erika és Puporka Gusztáv köszöntötte a csaknem félszáz résztvevőt, majd Kurdi Zoltán a Magyarországi Metodista Egyház képviseletében fogalmazta meg a nap célját: „Növekedjünk tiszteletben Istenünk, gyülekezetünk, munkahelyünk, iskolánk, családunk, társaink és magunk iránt” – hozzátéve, hogy hagyjuk itt azokat a dolgokat, melyeket tisztelünk, azonban nem kellene. Ilyen a dohányzás is, amelytől megszabadulásra a lelkész külön imára hívta az egybegyűlteket.
Helyettes államtitkár asszony úgy vélekedett, hogy nagyon jó helyen vagyunk, majd visszautalt a dicsőítésre: „Bárcsak a minisztériumban is így kezdődne minden hét.”
A mosolyt fakasztó mondatot mélyebb gondolatok követték, egy mese képében: az öregember és a pokróc története bizonyára sokak számára ismerősnek hatott, de tökéletesen illusztrálta a tisztelet fontosságát – főleg a családban, amely a cigány emberek számára talán még hangsúlyosabb a mindennapi életben, mint másoknál.
Smidéliusz Gábor a fogadó közösség, a Deák téri evangélikus gyülekezet lelkészeként remek gondolatokat fogalmazott meg az oltárnál látható, a Jézus mennybemenetelét ábrázoló Lochbichler Ferenc-festményre tekintve: „Jézus áldó keze végigkísér minket az életünkben – őt is a városfalon kívül feszítették keresztre, ezért a legfélreesőbb helyeken élőkért is elmegy, hogy az igazi központhoz vezessen minket” – szavait nem lehetett nem metaforaként értelmezni az ország legeldugottabb szegleteiből érkezett cigány és nem cigány testvérekre gondolva.
Az alsózsolcaiak ritmusos énekeit hallgatva Dani Eszter, a református egyház Zsinati Missziói Irodájának vezetője adakozásra hívta a résztvevőket – nagy örömünkre szolgált, hogy a dicsőítés alatt csatlakozott hozzánk Dúl Géza atya, a Magyar Katolikus Püspöki Kar országos cigánypasztorációs referense, bizonyítva, hogy valóban egy az Isten, és mi is egyek vagyunk őbenne, felekezeti hovatartozástól és származástól függetlenül.
Persze egy ilyen esemény nem lehet teljes istentisztelet nélkül: a szolgálatot a zenekar vezetője, egyben az alsózsolcai metodista gyülekezet vezetője, Erdei–Nagy László vezette, amely bizonyságtétel is volt egyben. Az ige Lukács 17,15–19-ből szólt hozzánk: a történetben Jézus tíz leprást gyógyított meg, de csak egy adott neki hálát. „A dicsőítésben benne van, hogy tiszteljük Istent” – utalt László a találkozó címére.
„Akármilyen nagy dolgot tesz velünk Isten, mi akkor is cigányok leszünk. Lehetünk akármilyen tanultak, nem fogunk megváltozni. Mit tudunk ezzel kezdeni? Egyrészt lehet szenvedni, másrészt lehet hálával dicsőíteni az Urat. Az az igazi tisztelet, ha hálásak vagyunk neki!” – hallhattuk a prédikációban, melynek végén a lelkész egyetlen mondatban foglalta össze a Jézusban kapott új élet lényegét: „Rájöttem, hogy nem én vagyok a jó és szépfiú, hanem ő!”
A csaknem húsz kiscsoportban többek között azt beszélték meg a találkozó résztvevői, hogy kinek milyen nehézségei voltak/vannak a tisztelet terén: például hogyan tudjuk tisztelni szüleinket akkor, ha nevelőotthonban kellett felcseperednünk? Vagy hogyan lehet kivívni a tiszteletet a romák és nem romák között? „A bennünk lévő szeretetet jó célokra kell használni – hangzott el az egyik csoportban –, hiszen a nem cigányok pozitívan akarnak csalódni a cigányokban!”
Az ebéd utáni szekciót Dani Eszter gondolatai nyitották: „Isten már a teremtés előtt kiválasztott minket, a tisztelet pedig már akkor velünk volt. Mindent megtett azért, hogy az őseink bűne ellenére a mennyek országába kerülhessünk – ezért szerethetjük magunkat, és járhatunk felemelt fejjel a világban. A megtért emberen Isten Jézus dicsőségét és tisztaságát látja. Mennyei állampolgárok vagyunk, így tudjuk tisztelni magunkat, a másikat és a teremtett világot.”
Mint annak idején Keresztelő János szavai a pusztában, ezek a mondatok sem maradtak visszhang nélkül – csodálatos érzés volt a résztvevők szájából hallani az „Ámen”- és „Halleluja”-felkiáltásokat! Ezeket a pillanatokat a találkozó talán leginkább várt része, a bizonyságtételek követték. „Hogyan tanultam meg tisztelni önmagam?” – tette fel magának a kérdést Víg Miklós, a Baptista Teológiai Akadémia hallgatója.
„Úgy neveltek, hogy a cigányság szégyellni való dolog, nem akartam az lenni. Sőt, be szerettem volna illeszkedni azok közé, akik utálják őket. Nagyon vágytam egy olyan helyre, ahol elfogadnak: így találtam rá egy baptista gyülekezetre Gyergyószentmiklóson, a megtérésem által pedig új identitást kaptam: megváltott ember lettem. Megkezdődött a gyógyulási folyamat az életemben. Isten most már arra hív, hogy bátran merjek konfrontálódni, hiszen már nem az a lényeg, hogy cigány vagyok, hanem hogy Isten gyermeke!”
A metodista Horváth János gyermekként ismerte meg az Urat, az évek során azonban eltávolodott tőle, inni kezdett, és eljött a pont, amikor végre tisztelettel kellett tekintenie saját testére, a Szentlélek templomára. „Már a tavalyi találkozó után üszkösödni kezdett egy bal oldali lábujjam, az orvosi vizsgálat során pedig kiderült, hogy le kell vágni a lábaimat, rosszabb esetben összeomlik a vérkeringésem, és meg is halhatok. A műtétre készülve egy hölggyel találkoztam, aki azt mondta nekem: »Fiatalember, nem kell félni. Bízzon az Úrban!« Folyton imádkoztam, és letettem a földi javakról, csak azt mondtam Istennek: »Ha meghalok is, arra vágyok, hogy téged lássalak! Mindazonáltal legyen meg a te akaratod.«” János életében valódi csodát vitt véghez a Teremtő, hiszen bár le kellett várni a lábujját, sikerült megmenteni a lábát. „Sokan csillagszórókat várnak megtéréskor – nálam ilyen nem történt, de az Úr megmutatta, hogy van miért hálát adnom!”
Péter Pál a pünkösdi testvérektől arról beszélt, hogy milyen volt számára családban megismerni a tiszteletet. „Korábban nem ismertem ezt a szót, menekültem otthonról. Idővel azonban rájöttem, hogy nem én választottam a szüleimet, hanem maga Isten, így ezt tiszteletben kellett tartanom.” Pálnak a házasságában is át kellett formálódnia. „Noha a feleségemmel együtt jártunk gyülekezetbe és énekelni, ez nem számított minőségi időtöltésnek – őt is jobban kellett tisztelnem. Kértem az Urat, hogy tanítson meg erre!”
A legszomorúbb bizonyságtétel talán az evangélikus Mocsárné Károly Katalintól hangzott el – de újból felismerhettük, hogy Isten kegyelmét a legnehezebb pillanatokban lehet a leginkább átélni. „Nemrég öngyilkos lett az öcsém, egy nappal később pedig a gyerekem hívott a börtönből, hogy kiszúrták a szemét, és megvakult. Azt kérdeztem Istentől, hogy tehetett ilyet? Napi szinten eszembe jutott, hogy mi értelme így az életnek? Erre három hónap múlva meghalt az apám. Nem jártam gyülekezetbe, gyűlöltem magamat, nem voltam jó feleség és jó anya – édesanyámat is kórházba kellett vinni. Viszont az Úr hívő férjet adott nekem, ami nagyon sokat segített. Nem imádkoztam azért, hogy édesanyámnak csak még egy, csak még egy napja legyen hátra, hanem hogy egyedül annyi hitet adjon nekem Isten, mint amennyi neki akkor volt.”
Református részről ketten is megosztották gondolataikat a résztvevőkkel a cigányok és nem cigányok közötti kiengesztelődés jegyében: Rácz Miklós, Mityu egy kárpátaljai romatelepen nőtt fel, és nagyon sok időbe telt, amíg ki tudott békülni származásával és a nem romákkal egyaránt: „Azt gondoltam, hogy romaként kevesebbet érek, és hiába volt béke a cigányok és nem cigányok között a falunkban a korábbi ellenségeskedés után, ezzel nem tudtam mit kezdeni. Viszont úgy kezdtem el őket értékelni, hogy rájöttem, én is értékes vagyok.”
Tukacs Gitta elmesélte, hogy az Úr úgy alakította útjait, hogy mindig voltak körülötte cigányok: gyerekkorában a szomszéd bácsi, általános iskolában a padtársa, középiskolában az osztály legjobb tanulója. „13-14 évvel ezelőtt Dani Eszter elvitt Kárpátaljára, a cigánymissziós munkatársak találkozójára, ahol elkaptam a gyógyíthatatlan fertőzést – én így hívom viccesen –, az elhívást a romák közötti szolgálatra. Többször jöttem ide vissza gyerektáborokba, jártunk templomszentelésen, később pedig Budapesten is elkezdődött a cigánymisszió. Öt éve a Hős utcában kezdtem el a szolgálatot, ahol az ott lakók lassan a magukénak éreztek – ezt óriási megtiszteltetésnek éreztem.”
A bizonyságtételeket két-két imádság pecsételte meg minden felekezet részéről – többek között cigány nyelven is –, majd Kovács Bálint zárószavait követően, az alsózsolcaiak csodálatos dalait hallgatva nem igazán akaródzott hazamennie a résztvevőknek – nagyon hamar elrepült ez a néhány óra, de boldogan indultunk el akár Magyarország Budapesthez közeli vagy távoli településeire, akár fővárosi otthonainkba, egy találkozón elhangzott igét a szívünkben hordozva:
„Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet: a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek!” (1Péter 2,17)
Dezső Attila
Fotók: Vargosz
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
