Ebben az esztendőben nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy próbáljam összefoglalni azokat a magvas gondolatokat, melyek ezen a konferencián elhangzottak.
Mielőtt azonban nekilátnék, hadd kezdjem néhány személyes élménnyel, tapasztalattal.
Emlékeim messzire nyúlnak vissza, a balatonszárszói nagy sátor alatti istentiszteletekre, az indiai misszionárius szívet melengető szavaira, énekeire, a nagyszámú jelenlévőkre gondolok most. Egyik évben még adódott olyan lehetőség is, amikor a lelkészek nemcsak házastársukat, hanem gyerekeiket is elhozhatták magukkal. Ez volt aztán a csoda. Megtelt a tábor gyerekzsivajjal, időnként sírással is. Az akkor még velünk lévő két kisebbik lányunk számára is felejthetetlen marad ez a hét.
Most 2016-ot írunk. Jóval szerényebb létszámmal, de megrendezhettük ezt a konferenciát is. Nagy örömömre szolgált, hogy a régi arcok mellett sok újat, fiatalabbat is láthattam. Ez mindig biztató jel abban a tekintetben is, hogy van folytatás, vannak még olyanok, akik szívükön viselik az evangélium terjedésének ügyét, akik megpróbálnak új eszközökkel, új gondolatokkal, kilépve a megszokott keretekből, valamit tenni az Isten országa ügyéért.
Már a konferencia vezérigéje is azt sugallta, sokkal többről lesz itt szó, mintsem a misszió definiálása. „Ahogyan engem küldött az Atya…”
Hogyan is küldte őt az Atya? Egy hatalmas ívet láthattunk magunk előtt, amint a teremtés kezdetekor már elhatározta az Atya, hogy Valaki jönni fog. Aztán a patriarchák elhívása, a kivonulás, a királyság és próféták kora mind-mind ezt bizonyította. Valakit oly nagyon várt a zsidó nép, aki az idők teljességében meg is jelent. Mindenki azt hihette volna, hogy ez sokak számára a beteljesülés, az öröm csúcspontja, ám nem így történt. Akit oly nagyon vártak, aki misszióját a maga megüresítésével kezdte el, egy csúfos bitón végezte. Milyen missziója ez hát az Istennek? A kereszt alatt alig maradtak néhányan, a hivatalosak vagy elfutottak, vagy csúfolódtak. Megérte ekkora áldozatot hozni, megérte ennyit szenvedni? Joggal tehetnénk fel a kérdést. Igen, megérte, mert a földbe esett mag kikelt és sokszoros termést hozott.
A mi missziónkat sem jellemezheti más. Nem az összkomfortból, a márkás autóból kiszállva, az úri negyedben kell megjelennünk. Ha nem értjük meg a földbe esett gabona útját, hiába minden erőlködés.
Miközben végezzük ezt a jézusi missziót, nem lehetünk személyválogatóak. Nem gondolhatunk csupán arra, milyen jó lenne, ha X. Y. megtérne, mekkora pénzt hozhatna az eklézsiának. Nem bánhatunk megkülönböztető módon a gyülekezeti tagjainkkal, nem alázhatunk meg egyeseket csak azért, mert szegényebbek. Jakab nagyon komolyan figyelmeztet bennünket, fontos kérdésre hívja fel a figyelmünket. A szegénység, gazdagság ma is aktuális kérdés, és a misszió kerékbe törése, ha ezen a téren nem vagyunk korrektek.
Látnunk kell, hogy a misszió nem kerülheti ki sem az aktuálpolitikát, sem azokat az égető társadalmi, gazdasági kérdéseket, amelyek az adott szolgálati területeinket érintik.
Wesley, a metodizmus atyja, azt a célt tűzte ki követői elé, hogy terjesszenek biblikus szentséget az országban. Legyenek ők maguk is feddhetetlenek, tiszták, és kövessenek el mindent, hogy az emberek is azzá válhassanak. Nem metodistákat toborzott, hanem élő hitű keresztényeket szeretett volna látni maga körül.
Fontos gondolat volt a témával kapcsolatban, hogy nemcsak az a misszió, ha mi elmegyünk valahová, hanem az is, ha valaki betér hozzánk a gyülekezetbe, ott milyen fogadtatásban részesül.
Néhány szót hadd szóljak még saját személyünkről, akik ezt a missziót végezni szeretnénk.
Mózes elhívásával kapcsolatban hangzott el szívet szorító módon, hogy Mózesben is ott volt az a kérdés, amely mindnyájunkban: „Kicsoda vagyok én, Uram?”
A megszólítás után ez az első gondolatunk. Ki vagyok én, milyen nyomorult, még ki sem tudom fejezni magam, rovott múlttal rendelkezem, hosszú ideje már csak a „birkákkal” társalgok. Hogyan lennék én alkalmas ekkora feladatra? Küldj mást, csak engem hagyj békén!
Ez tehát az emberi reakció, ami nem számol azzal a biztatással, mely így hangzik: „Én veled leszek!”
A teremtő Isten mondja ezt, aki látott már engem a fogantatásom idején, látott sok-sok viszontagság között, óvott és védett, nem engedte, hogy nyomorultul pusztuljak el.
De sokszor nem számolunk ezzel az Istennel, csak magunkra, a körülményeinkre nézünk, és bele sem gondolunk, mekkora megtiszteltetés ennek az Istennek szolgálni.
Befejezésül hadd emlékezzek egy kedves katolikus barátomra, aki kitárta felém, felénk nemcsak a szívét, hanem a temploma ajtaját is, amikor nem volt hová mennünk, amikor saját közösségünk kivetett bennünket.
Ő mesélte, hogy serdülő fiúcska volt, amikor egyik osztályfőnöki órán a tanár feltette nekik a kérdést, ki hová szeretne menni, milyen pályát képzel el magának. Tudnunk kell, hogy a
Rákosi-érában hangzott el a kérdés. Ki így, ki úgy válaszolt. Barátunk kicsit félve, de
kimondta, hogy ő bizony pap szeretne lenni. Az osztályfőnök megsimogatta a fejét, és ezt
mondta: „Jól van, fiam, tudd, hogy ennél nagyobb úrnak nem szolgálhatsz.”
Sosem felejtem el e szavakat, sokszor jutnak eszembe, hogy én sem, mi sem szolgálhatunk ennél nagyobb Úrnak!
Amikor elbizonytalanodunk, amikor nagyobbnak látjuk a nehézségeket, és magunkat oly
kicsinek, jusson eszünkbe, hogy ennél nagyobb Úrnak nem szolgálhatunk!
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
