Rabok tovább – nem leszünk

Számos negatív címkét biggyesztettek már ránk, magyarokra. Például olyant, hogy szeretünk a pohár fenekére nézni, vagy hogy hamar kinyílik a bicska a zsebünkben… és sajnos, ezek a sztereotip megjegyzések sokszor igazak. De a legnagyobb rosszindulattal sem mondhatják népünkre azt, hogy jámbor birkákként viseljük el a megtaposást. Petőfi írja egyik versében:

Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!

És bár jó néhány sötét folt akad hazánk történetében, mégis ebben a viharos forgatagban végigfut egy vörös fonál: a szabadság utáni elnyomhatatlan vágy, és azoknak a millióknak az emléke, akik életüket is készek voltak feláldozni érte. Dugovics Titusz levetette magát Nándorfehérvár faláról, magával rántva a törököt – mert nem tudta elviselni az oszmán rabság rémképét. Rákóczi és Kossuth a száműzetés keserűségét választották, míg Petőfi Sándor a harc mezején adta oda életét népe szabadságáért. A Zsidókhoz írt levél kifejezésével élve „kifogynék az időből”, ha fel kellene sorolnunk kicsi népünk szabadsághőseit. Még a kommunizmus rémálmának idején is számoltak megszálló „barátaink” azzal, hogy a magyarokkal óvatosan kell ám bánni, mert hamar megvillan a kard, vagy előkerül a Molotov-koktél ötvenhat utcáin.

Mindannyian tudjuk a történetet: Petőfi elmondja a Nemzetinél a Nemzeti dalt vagy „Talpra magyar”-t… Majd utána kinyomtatják a 12 pontot, kiszabadítják Táncsics Mihályt, és elindul a forradalom meg a szabadságharc. De nézzük csak meg picit a szereplőket: talán csúnya egyszerűsítésnek tűnik, de mi is kell egy szabadságharchoz? Néhány megfelelő ember – a megfelelő helyen és időben. Megdöbbentő ezeknek a hősöknek az emberi nagysága. Petőfi lángra gyújtotta a szíveket – aztán átkerült a fáklya mások kezébe. Kossuth és Bat­thyány a kormányban, Bem apó és Görgey tábornok a hadvezéri dombon… Amikor pedig nem volt mivel lőni, akkor Gábor Áron székely öntő kijelentette, hogy „lészen álgyú”, és lett rézágyú, amit már csak fel kellett virágozni, és harcolni kellett vele. És nem morgott Petőfi főhadnagy, hogy „bezzeg mások a kormányban ülnek, én meg vágtathatok a csatába…” És meg is halt azért a szabadságért, amiért élt. Mindenki a maga helyén – így működik egy igaz harc.

Ugyanezt láttuk ám Rákóczi har­cában is, ahol Esze Tamás parasztvezér is a helyén állt, meg a katolikus Bottyán generális is – mert ha harcolni kell a szabadságért, akkor nem számít a rang meg a vallás – csak az eszme, amiért életet érdemes áldozni.

Mintha… mintha Pál apostoltól tanultak volna „negyvennyolc” hősei is. Aki azt mondta, hogy nem számít sem a plántáló Pál, sem az öntöző Apollós, csak egyvalaki dicsőíttessék meg: a növekedést adó Isten. Telis-tele van a Szentírás – meg az emberi történelem – olyan hősökkel, akiknek az „ügy” volt a fontos, és nem az, hogy az ő személyük hol lesz az elismertek pantheonjában. István vértanút név szerint említi Bibliánk, de egyedül Isten tudja azoknak a névtelen hithősöknek és mártíroknak a számát, akikre „nem volt méltó a világ”.

Értsük meg jól: ma is rabságban szenved a világ. És kellenek a szabadságért harcolók, akik el tudják mondani a jó hírt: Eljött egyszer Valaki, aki meghalt azért, hogy mindenki szabadon élhessen – aki kész hinni őbenne. Mert Jézus Krisztus azokért jött, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak.

Álljatok a helyetekre ti, a hu­szon­egyedik század „márciusi ifjai” – meg öregjei –, és nem törődve semmivel, vívjuk meg együtt Isten országának nagy szabadságharcát!