Sebek és reménységek

A szerző előzetes megjegyzései a cikkhez

1. Ezt az esszét eredetileg angolul írtam, és 2012 januárjában adtam be a prágai International Baptist Theological Seminary-ba ottani tanulmányaim részeként. Eredeti címe: Wounds and Hopes: A Comparative Study of the Teachings of Prosperity Gospel and of Julian of Norwich with Regard to Their Possible Applications in Contemporary Hungary.
2. A magyar szöveg néhol „döcögősen” hangozhat, bár igyekeztem a tőlem telhető legvilágosabb magyar fordítást elkészíteni. Szintén amiatt, hogy az esszé eredetileg nem magyar olvasók számára íródott, történik, hogy néha olyan dolgot (például a 2010-es választás eredményét) is elmagyarázok, ami a legtöbb magyar számára közismert.
3. Bár a dolgozat megírásakor igyekeztem pontosan idézni a jogszabályokat, azok időközben módosulhattak. Ezek pontos változásának frissítését nem tartottam indokoltnak a magyar fordítás elkészítésekor, mert irányultságuk, amelyre ebben a dolgozatban utalok, nem változott számottevően.
4. A dolgozatban kritikai éllel említem meg, hogy a mai magyar társadalomban sokak számára nehéz különbséget tenni a jelenlegi, Fidesz-KDNP-s kormányoldal politikai üzenete, illetve a kereszténység hangja között, és igyekszem a kettő közötti distinkciót megkeresni. Ezzel együtt azonban szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy ez a cikk nem a pártpolitikáról szól, és nem kampányol a jelenlegi kormány ellen (ahogyan mellette sem).

Az Újszövetség szerint a názáreti Jézus közösséget vállalt a peri­fériára szorult emberekkel: prostituáltakkal és vámszedőkkel étkezett közösen, megérintette és meggyógyította a leprásokat, a vakokat, a bénákat, és nem jelentett számára gondot, hogy barátságosan beszélgessen az olyan kiközösítettekkel, mint a samáriai asszony. Az ő korában az általa gyakran kritizált farizeusok voltak azok, akik úgy viselkedtek, mintha az igazi hit kizárólag annyit jelentene, hogy „tisztességes, felelősségteljes emberek tiszteletreméltó dolgokat csinálnak”.

Mégis a kereszténység, pontosan az a tanítás, amely Jézus személyére és tanítására épült, gyakran hajlamos volt arra, hogy ugyanabba a hibába essen, mint a farizeusok. Ez a tanulmány arra a premisszára épül, hogy ez az egyik veszély, ami a mai magyarországi kereszténységet fenyegeti, tudniillik, hogy sok ember úgy gondolja (akár az egyházakon belül, akár azokon kívül), hogy a kereszténység egy tiszteletreméltó valami, amit tiszteletreméltó emberek csinálnak. Az egyházak nagy örömmel fogadják a financiálisan, érzelmileg és erkölcsileg stabil középosztálybeli családokat, miközben azokat, akiket „problémásnak” tartanak, gyakran visszautasítják vagy magukra hagyják.

A 2010-es országgyűlési választásokon a szavazók elsöprő többsége a konzervatív Fideszre szavazott, így ez a párt került kor­mányra. A párt fő szövetségese a KDNP (Kereszténydemokrata Néppárt). A kampány előtt és után is a Fidesz gyakran keresztény pártként jelölte meg önmagát, és sok egyházi vezető támogatta a pártot. Az ellenzék szerint a Fidesz pusztán azért használ keresztény és nemzeti szimbólumokat, hogy egyesítse a szavazóit, illetve hogy az egyházakat, gyülekezeteket könnyen mozgósítható szavazói bázisként használja, a Fidesz szerint viszont a párt a keresztény értékekben van lehorgonyozva, illetve azok képezik a szellemi gyökereit.

Feltételezhetően mindkét interpretációban van némi igaz­ság, mivel valószínűleg van néhány olyan politikus a Fideszben, akik valóban keresztények, és néhány olyan is, akik szándékosan használnak keresztény jelszavakat az emberek manipulálása céljából. Viszont mivel a Fidesz a kereszténységhez kötötte a csónakját, és néhány egyház pedig a sajátját a Fideszhez, néha nehéz megkülönböztetni egymástól a politikai üzenetet és az evangélium hangját. A mainstream egyházak, amelyek támogatták a párt kormányra kerülését, valószínűleg örömmel fogadták az új alaptörvényt, amelyik Isten segítségül hívásával kezdődik és záródik, illetve utal a kereszténység nemzetmegőrző szerepére, és az új egyházügyi törvényt, amely előnyöket biztosít a számukra, de a kritikai hangot szinte teljesen nélkülöző támogatásuk miatt úgy tűnhet, hogy minden, amit a kormány tesz, összhangban van a kereszténységgel.

Még az ellenzékük is egyetért abban, hogy a Fidesz-KDNP koalíciójában a retorika és a gyakorlat megegyezik abban, hogy a középosztálybeli családok megerősítésére törekednek. Ideáljuk egy „tradicionális, polgári” családmodell: egy jómódú három vagy többgyermekes család, amelyben a férfi és a női szerepek jól körvonalazottan elkülönülnek, és az apa az, aki nagy jövedelmével eltartja a családot. A legtöbb egyház örömmel veszi azt, hogy a kormány támogatja a konzervatív értékeket és a családot.

Viszont miközben a morálisan és financiálisan erős, tiszteletreméltó középosztály nagy becsben van tartva, azokat, akikre nem illik ez a körülírás, magukra hagyják, és elhanyagolják, vagy akár meg is büntetik.

Ezért alapállásom sze­rint (melyet ebben a dolgozatban premisszaként közlök, és nem szándékozok bővebben bizonyítani) van valami a jelenkori magyar kultúra és közélet spiritualitásában, ami miatt sokan úgy gondolják, hogy az egyház tiszteletreméltó emberekből áll, akik tiszteletreméltó dolgokat csinálnak. Ez a nézet nem hagy teret a gyengék és a sebesültek számára, és ezért nem tükrözi vissza helyesen Krisztus tanítását. Ebben a dolgozatban a következő kér­désre szeretnék választ keresni: „Ha igaz az, hogy a magyarok egy jelentős része úgy gondolkodik, hogy a kereszténység az erősek vallása, akkor mit kellene tenni és tanítani azért, hogy ezt a jelenséget ellensúlyozzuk?” Nyilvánvalóan a válasz túl komplex ahhoz, hogy itt kidolgozásra kerüljön, hiszen az egyházaknak kell hogy legyen üzenetük az egyén számára és a társadalom számára is, az erősek és a gyengék számára is. Ráadásul ennek az üzenetnek számtalan faktort kell figyelembe vennie, például az egyes emberi gyengeségek természetét, az egyén felelősségét abban, hogy milyen helyzetbe került, hozzáállását a helyzetéhez, illetve a helyzet megváltoztatható vagy megváltoztathatatlan voltát. Tehát nem azt kísérlem meg, hogy egy teljes választ adjak az általam feltett kérdésre, hanem egy „igazságkereső beszélgetés” elindítását.

Teológiai beszélgetőpartnereim Norwichi Julianna és az úgynevezett sikerevangélium (prosperity gospel) lesznek. Azért választottam ezeket, mert első látásra úgy tűnik, hogy egy skála két végén helyezkednek el a tekintetben, hogy mit mondanak a sebekről és a reménységekről. Míg Julianna azért imádkozik, hogy Isten fossza meg őt minden földi reménységtől, hogy küldjön számára sebeket, testi betegséget stb., a sikerevangélium hívei éppen ennek az ellenkezőjét teszik: el akarnak kerülni mindenféle fizikai és szellemi sebesülést, és azt szeretnék, hogy reménységeik már ebben a világban is beteljesüljenek. Számukra a Julianna által kért dolgok a hit hiányának biztos jelei. Kezdőfeltételezésem szerint noha egyik teológiát sem lehet egy az egyben alkalmazni a mai magyar helyzetre, a kettő összehasonlítása talán előhozhat olyan ötleteket, gondolatokat, amelyek részlegesen választ adhatnak a kérdésünkre.

Norwichi Julianna

Norwichi Julianna egy angol misztikus volt, aki a 14–15. század fordulóján élt. Őt tartják az első nőnek, aki angol nyelven könyvet írt; művének címe: Az isteni szeretet kinyilatkoztatásai.

Harmincéves korában, amikor úgy tűnt, hogy Julianna halálos beteg, és a helyi pap már ki is szolgáltatta neki az ilyen betegeknek kiszolgáltatandó kenetet, Julianna egy látomás­sorozatot látott, amely után váratlanul, és nagyon gyorsan vissza­nyerte az egészségét. Röviddel látomásai után írásban rögzítette azokat, melyek a The short text (a lábjegyzetben ST, jelentése: „A rövid szöveg”) néven váltak ismertté. Mintegy húsz évvel később saját teológiai reflexiókat fűzött látomásaihoz, melyek a The long text (a lábjegyzetben LT, jelentése: „A hosszú szöveg”) néven ismertek.

Keveset tudunk életének a látomásai előtti korszakáról; valószínűleg hajadon volt vagy özvegyasszony. Később anakhoréta lett, ami olyan remetenőt jelent, aki egy templomhoz épített, befalazott cellában élt és spirituális tanácsadóként szolgált. Komoly szellemi tekintélynek tartották már életében is, halála után pedig az anglikán és az evangélikus egyház is tiszteletben részesítette (és nem hivatalosan a római katolikus egyház is).

A sikerevangélium

Az úgynevezett sikerevangélium (prosperity gospel) egy tanításbeli áramlat, amely a 20. század második feléből származik. Egy amerikai újságírónő, Hanna Rosin szavaival ez egy „hitelvrendszer, amely a pünkösdi-karizmatikus gyülekezetekben és meglepően nagy számban a nagyobb evangéliumi felekezetekben is megtalálható, változó intenzitással”.

A tanítást a következőképpen lehet összefoglalni: Isten sokféleképpen megáldja a hívőt, aki ezért anyagi jólétben fog élni, és nem lesz beteg (vagy legalábbis meggyógyul minden betegségéből). A hívőnek hinnie kell, hogy Isten nemcsak hogy képes ezt megadni mindenkinek, hanem szándékában is áll, hogy ezekből az áldásaiból minden hívő részesüljön, és ezért készen kell állnia, hogy „megnevezze és igényelje magának” (name it and claim it) mindazt, amire csak vágyik, abban a biztos tudatban, hogy az majd meg fog adatni neki.

A legbefolyásosabb sikerevangélium-tanítók az Egyesült Államokból származnak, de könyveiket általában lefordítják más nyelvekre is, és sokuk írásai, illetve hanganyagai magyarul is hozzáférhetőek. A sikerevangélium az 1990-es évek óta jelen van Magyarországon, leginkább a Hit Gyülekezetén keresztül, de más kisebb karizmatikus felekezeteken keresztül is.

Norwichi Julianna teológiája

Norwichi Julianna olyan ember volt, aki nem futott el a sebek és a szenvedés elől, hanem éppenhogy eléjük szaladt. A következő szavakkal kezdi a könyvét:

Három kegyelmi ajándékot kértem Istentől. Az első az volt, hogy nagyon élesen érzékelhessem Krisztus szenvedését, a második egy testi betegség volt, a harmadik pedig az, hogy Isten adjon nekem három sebet.

Ez a fajta imádság legalábbis különösnek, de akár egészségtelennek is tűnhet a legtöbb 21. századi ember számára. Miért kérne valaki szenvedést magának? Erre a kérdésre a legtöbb mai válasz azt feltételezné, hogy az illető mentálisan beteg, vagy szadomazochisztikus hajlamai vannak, vagy mindkettő egyszerre. Viszont ha figyelmesen olvassuk, és a saját kontextusában látjuk Juliannát, akkor hamar világossá válik, hogy egyikről sincs szó az esetében. Ő nem azért kérte, hogy láthassa és érezhesse Jézus szenvedését, mert ez örömöt okozott volna neki. Az ő motivációja a szeretet volt és az együttérzés a szenvedő iránt:

Azt kívántam, hogy bárcsak ott lehettem volna a keresztre feszítésnél Mária Magdalénával és másokkal, akik Krisztus kedves barátai voltak, és bárcsak láthattam volna testemben is a mi Urunk szenvedését, amit énértem szenvedett el, s így együtt szenvedhettem volna vele én is, amint mások tették ezt, akik szerették őt.

Számára ott lenni a keresztre feszítésnél azt jelentette, hogy jelen lenni egy szenvedő barát számára, vigasztalni őt és részt vállalni a szenvedéséből. A fizikai betegséget illetően a következőket írja: Azt akartam, hogy ez a testi betegség vigyen el egészen a halálig, (…) hogy én magam úgy gondoljam, hogy meg fogok halni és körülöttem mindenki szintén úgy gondolja, mert nem akartam magam számára testi vagy e világi reményeket. Azt akartam, hogy ebben a betegségben mindenfajta testi és lelki szenvedést megtapasztaljak, ami a halállal jár, csak éppen anélkül, hogy tényleg kiadjam a lelkemet, mert úgy reméltem, hogy ez hasznomra lesz, amikor [végül tényleg] meghalok, mert vágytam arra, hogy Istenemmel legyek.

Julianna imádsága összevethető a Római levél hatodik részében a bemerítéssel kapcsolatban leírtakkal: eltemettetni a halálba, majd feltámadni, mint egy új ember. Egy ilyen „halálba való bemerítést” kérni akár eretnekség is lehetne keresztény nézőpontból, ha azt jelentené, hogy az ember azt kéri, hogy a saját szenvedése által váltasson meg. Viszont Juliannával nyilvánvalóan nem ez a helyzet. Nyíltan visszautasít minden utat a menny­be, amely nem Krisztuson keresztül vezet, mert ezt mondja közvetlenül hozzá szólva: „Nem tudom [levenni a szemem rólad], hiszen számomra te vagy a mennyek országa.” A harmadik általa kért ajándékkal kapcsolatban a következőket mondja:

Nagy vággyal imádkoztam a mi Urunk Istenhez, hogy adjon meg nekem három sebet még életem során: a bűnbánatban összetörtség sebét, az együttérzés sebét és az Isten iránti őszinte vágyakozás sebét.

A fentiek alapján állítható, hogy Julianna a szenvedőkkel azonosította önmagát. Gondolkodásának fókuszában nem elsősorban a szenvedő emberek álltak, hanem inkább a szenvedő Krisztus, viszont a megfeszített Jézus iránti szeretete és együtt­érzése túlcsordult, és az emberek iránti együttérzéssé vált. Ana­khorétaként élt élete megtestesítette ezt a kétféle szeretetet. Hogyha csak a Krisztus szenvedésén való elmélkedés érdekelte volna, akkor az apácaság és a kolostori élet jobb választás lett volna a számára, de mivel törődött az emberekkel, továbbra is közöttük élt a maga nagyon különleges módján. Befalazva a templomhoz tartozó cellába képes volt arra, hogy kontemplatív életet éljen, ugyanakkor az ablaka nyitva maradt a tanácsát, iránymutatását kérő emberek számára.

A válaszokat, amelyeket az emberek számára adott, leginkább abban a sorban lehet összefoglalni, amit a legtöbbet idéznek tőle: „végül minden rendben lesz” (all shall be well). De ez a gondolkodásmód nem valamiféle felszínes, általános optimizmus volt a részéről, ami figyelmen kívül hagyja az élet küzdelmeit. Ellenkezőleg, ahogy a fentiekből kiderül, Julianna első kézből ismerte a fizikai és a spirituális szenvedést is.

Az emberek, akiket lelkigondozott, feltehetőleg úgy gondolták, hogy kevés reményük van, hiszen úgy érzékelték a szenvedéseiket, mint isteni büntetést a bűneik miatt, és attól féltek, hogy még több szenvedés fog rájuk várni a pokolban. Az ő korában az embereket nem nagyon kellett emlékeztetni a bűneikre, vagy Isten szuverenitására, mert ezek mindenki számára nyilvánvalóan adottak voltak. Viszont az egyház általában nem prédikált túl sokat arról, hogy Isten szereti az embereket. Még Isten kegyelmét is egy földesúr leereszkedő nagylelkűségeként érzékelhették sokan, amit szeszélye szerint adhatott vagy vonhatott vissza.

Tehát ebben a kontextusban egyedülállónak és újszerűnek hatott Juliannának az a tanítása, hogy Krisztus szereti a embereket, és úgy törődik mindenkivel, mint egy gyengéd, megértő anya. Valószínűleg a saját gondoskodó és szerető édesanyjára, illetve talán saját anyai tapasztalataira is emlékezve Julianna teológiája tulajdonképpen egy rejtett a fortiori érvelésre épül:

„A legtöbben közületek megtapasztalták az anyai gyöngédséget. Viszont ha az édesanyátok, aki egy bűnös emberi lény volt, megértett titeket és meg tudott vigasztalni, akkor gondoljatok arra, hogy mennyivel inkább szeret és megért titeket Isten, aki bűntelen és az anyai szeretet teremtője.”

Julianna más metaforákat is használ Isten útjainak megma­gyarázására, de még azokban az esetekben is, amikor az általa használt kép nem annyira gyöngéd (például egy úrnak és szolgájának képe), teológiája nagyon vigasztaló marad.

A sikerevangélium teológiája

Míg Norwichi Julianna megközelítése szerint a sebek előbbre juttatják az embert szellemi útján, a sikerevangélium tanítói ellenkező véleménnyel vannak erről. Ők azt hangsúlyozzák, hogy ha valaki Istennel jár, akkor a gyógyulás és az áldások magától értetődően jönni fognak: a sebek behegednek és a szenvedés véget ér.

Amikor Jézus kereszthaláláról beszélnek, akkor Juliannával ellentétben nem Krisztus szenvedésének a nagyságát hangsú­lyozzák, hanem azt a kérdést teszik fel, hogy miért történt mind­ez, mi volt Isten célja vele? Válaszuk szerint pedig egyfajta isteni csere történt a kereszten, ahol Jézus Krisztus magára vette a mi minden nyomorúságunkat – nemcsak a bűnt, hanem annak minden következményét is –, és minden gazdagságát, úgy mint szellemi szabadságot, egészséget, sikert stb. nekünk adta.

Julianna számára az óember, akinek meg kell halnia az, akinek földi reménységei vannak, és az új ember az, aki kontemplatív életet él, szemeit a mennyre függesztve. Ezzel szemben a sikerevangélium számára az óember nemcsak hogy bűnös, hanem egy sikertelen ember is, aki nem éri el azt a potenciált a földön, amire elhívatott, és az új ember pedig egy sikeres férfi vagy nő, aki mindent meg tud tenni a hite által. John Hagee így ír erről:

Minden ember sikeres akar lenni földi élete során, ám a kérdés, ami az egész emberiséget foglalkoztatja, a következő: Tulaj­donképpen mi is a siker? Bárki lehet sikeres: te is. Akár most rögtön elkezdhetsz sikeresen élni. Fontos, hogy elhiggyük, képesek vagyunk sikeresek lenni: a siker is hit kérdése. (…) Azért születtél, hogy sikeres legyél ebben az életben; azért születtél, hogy áldást jelentsél mások számára. Kimeríthetetlen lehetőségek rejlenek benned, azt azonban meg kell tanulnod, hogyan szabadítsd fel ezeket, mert csak így tudod betölteni a küldetésedet.

Míg Julianna a szenvedő Krisztusra és az őt küldő együtt érző Istenre fókuszál, a sikerevangélium fókuszában a győzelmes Krisztus áll és a mindenható Atya, aki feltámasztotta őt a halottak közül. Következésképpen Julianna a szenvedőkkel azonosítja magát, a sikerevangélisták pedig Isten győzelmes gyermekeiként tekintenek magukra, és a céljuk az, hogy más emberek is győzelmesek, áldottak és sikeresek legyenek. Az előbbi Isten anyai gyöngédségében lel vigaszt, az utóbbiak lehetőséget találnak abban, hogy mi mindent tehet az ember, ha a mindenható Atyára bízza magát. Oral Roberts gondolatai jól illusztrálják a sikerevangélium tanítását arról, hogy mindenkinek fel kell nőnie a benne lévő potenciálhoz:

Úgy hiszem, minden azon múlik, mennyire vagy engedel­mes Isten személyes elhívásának, és mennyire vagy eltökélt a hited használatában, egészen a végső határokig. Elfogad­hatod a végzetet, ám a hitedet is fölgerjesztheted, hogy a lehető legnagyszerűbb tettre is képes légy Isten ügyéért. Én így találtam.

Nehéz ennek a dolgozatnak a keretei között kiértékelni a prosperity gospelt úgy, hogy az ember ne is dicsérje és ne is támadja egyoldalúan ezeket a tanításokat. Nemeshegyi-Horvát Anna a sikerevangéliumról szóló cikkében felhívja a figyelmet arra, hogy kiegyensúlyozott tanításra van szükség a témában. A következőkben az ő cikkére, illetve a Lausanne-mozgalom teológiai munkacsoportjának afrikai részlege által kiadott állásfoglalásra alapozva megpróbálok egy olyan elemzést nyújtani, ami kimutatja azokat az igazságokat is, amelyeket a siker­evangélisták helyesen hangsúlyoznak, és azokat is, amelyeket megkérdőjelezhetőnek vagy akár egyenesen tévtanításnak találok ebben a mozgalomban.

Bármely keresztény egyetérthet a sikerevangéliummal az egyik legfőbb tanításában, tudniillik abban, hogy Isten szereti a gyermekeit, és nem akarja, hogy bárki is nyomorultul éljen. Szintén, szem előtt tartva, hogy kicsoda a Biblia Istene, a sikerevangélistáknak igazuk van abban, hogy senki sem valamiféle véletlen miatt él itt a földön, hanem mindannyiunkat céllal teremtett egy szerető Teremtő, aki határozottan akarta a létezésünket. Viszont úgy tűnik, hogy e célt a sikerevangélisták inkább az amerikai álomból olvassák ki, mintsem a Bibliából. Noha igazuk van abban, hogy Isten áldása a Biblia szerint anyagi természetű áldásokat is magában foglalhat (és gyakran foglal is), a tanításuk veszélye abban áll, hogy a spirituális egészséget anyagi és testi egészséggel azonosítja és vice versa, ami viszont egyáltalán nem biblikus.

Egy pozitív (és bibliailag teljesen elfogadható) tanítása a sikerevangéliumnak, hogy Isten mindenható, ami azt jelenti, hogy képes beavatkozni az emberi életekbe, és emberileg remény­telennek látszó helyzeteket is meg tud változtatni, beleértve azt is, hogy nincs olyan testi betegség, amit ne lenne képes meggyógyítani. Viszont amikor erről tanítanak, a sikerevangélisták gyakran nem veszik figyelembe Isten szuverenitását, tudniillik azt, hogy nem megváltoztathatatlan minták szerint dolgozik, és gyakran úgy beszélnek, mintha Isten „ereje automatikusan működne, vagy emberi technikák, szavak, cselekedetek vagy rituálék által manipulálható lenne”. Hasonlóképpen azt sem veszik figyelembe, hogy Isten néha nem a külső körülményeket változtatja meg, hanem az imádkozó ember szívét. Ezért nem tanítanak az önmegtagadásról és a kereszthordozásról, amelyek Jézus szerint szükségesek az ő követéséhez.

Másrészről viszont a sikerevangélium nagy hozzájárulása a keresztény lelkiséghez az, hogy gyakran hangsúlyozzák, hogy az embert nemcsak a saját bűnei akadályozzák hitbeli növekedésének útján, hanem azok az érzelmi sebek is, amelyeket mások bűnei okoztak neki. A sikerevangélium tanítóinak igazuk van abban, hogy Isten azt akarja, hogy a keresztények túljussanak ezen sebek negatív hatásain, de a gyakorlatban azáltal, hogy türelmetlenül azonnali eredményeket akarnak másoktól, néha elfelej­tenek együttérzőek lenni, „sírni a sírókkal”. Ez a türelmetlenség azt is okozhatja, hogy az emberekben bűntudat ébred a sikertelenségük miatt akár olyan esetekben is, amikor a pozitív változás nem az ő erőfeszítéseiken múlik.

A két tanítás alkalmazhatósága ma Magyarországon

Most szeretnék visszatérni a mai magyar kontextushoz. Több mint tíz évszázadon keresztül a római katolikus egyház egyfaj­ta kincsestár szerepet töltött be a magyar társadalomban: az az intézmény volt, amelyik felelős volt a nevelésért, a közerkölcs fenntartásáért, megbízható írástudók, közjegyzők, stb. biztosításáért. Miután a reformáció és az ellenreformáció csatározásai véget értek, és a protestáns felekezetek elfogadottá lettek, ők is ugyanezt a modellt tették magukévá. A szocializmus évei alatt az egyházak ezen tradicionális feladatai közül sokat elvettek tőlük: elvették az iskoláikat, és visszaszorították a közéletbeli hangjukat. A rendszerváltás után a nagyobb egyházak igyekeztek vissza­szerezni a korábbi befolyásukat, és noha ez csak részben sikerült nekik, sok szempontból visszatértek a „kincsestármodellhez”, amelyhez hozzá voltak szokva a keresztény Európa évszázadai (Christendom) alatt. Amint fentebb olvasható volt, a jelenlegi politikai színpad több résztvevője is ezt a fajta gondolkodást erősíti, és következésképp több egyház, illetve gyülekezet is – noha hasznos dolgokat tesz például a tudás átörökítése, szociális feladatok, gyermeknevelés stb. terén – elfelejt az a hely lenni, ahol az ember találkozhat a kegyelemmel. A híres keresztény szerző, Philip Yancey gyakran idéz egy beszélgetést, amit egy barátjával, Gordon MacDonald tiszteletessel folytatott, amelyben a lelkipásztor azt mondta, hogy a világ szinte bármit meg tud tenni ugyanúgy, vagy akár még jobban is, mint a gyülekezet: nem kell ahhoz kereszténynek lenni, hogy segítsük a szegényeket vagy hogy meggyógyítsuk a betegeket, de „a kegyelem az egyetlen dolog az egyház birtokában, amit sehol máshol nem lehet megkapni”. Yancey elmesél egy történetet egy szociális munkásról, aki azt tanácsolta egy prostituáltnak, hogy kérjen segítséget az egyháztól, amire a nő válasza egy meglepett visszautasítás volt: „Minek? Már így is elég nagy bűntudatom van.” Noha az idézett történet Chicagóban esett meg, jól ábrázolja a kegyelemnek azt a hiányát, amely több mai magyar gyülekezetben (bármely felekezetben) is észlelhető.

Julianna anyához hasonló együtt érző, megértő emberekre, és az övéhez hasonló gyöngéd tanításra igencsak szükség lenne, ha a magyar gyülekezetek be akarják tölteni feladatukat abban, hogy spirituális menedékhelyet nyújthassanak a gyöngéknek és sebesülteknek.

Hasonlóképpen egy olyan társadalomban, ahol a depresszió és a reménytelenség az egyik legkomolyabb probléma, nagyon fontos az emberek érzelmi sérüléseit felismerni és gyógyulást, szabadulást kínálni belőlük Krisztusban, és szükség lehet a sikerevangélium „igenis meg tudod csinálni” mentalitására, főleg, hogyha az üzenet úgy szól, hogy „igenis meg tudod csinálni Isten segítségével”. De mindezt ki kell egyensúlyozni Julianna törődésével és érzékenységével, ami türelmes és nem feltétlenül kíván azonnali változásokat, és képes arra, hogy észrevegye, hogy néhány ember annyi bántalmazáson ment keresztül és olyan rossz szituációból indul, hogy már az is sikernek tekinthető, hogy­ha végigéli életét mások bántása vagy öngyilkosság elkövetése nélkül. Mindannyiunknak szüksége van a többiek segítségére utunk során, de amint egy idős lelkipásztor fogalmazott egyszer, vannak olyan emberek, akikkel kapcsolatban a gyülekezet legnagyobb sikere az, hogy egyszerűen „belökdösi” őket a mennybe. Emellett Julianna és a sikerevangélisták is azt vallják, hogy minden körülmények között Istenben bízni a legjobb, amit az ember tehet; előbbi Isten együtt érző könyörületére, utóbbiak pedig hatalmára helyezve a hangsúlyt. Nyilvánvalóan mindkettőre egy­aránt szüksége van a sérülékeny embernek.

Mindezeken túl is elmondható, hogy egyik teológiát sem lehet maradéktalanul alkalmazni a mai magyar viszonyok között. Például egyik sem fejezi ki jól Isten szentségét vagy „teljesen más” voltát; s míg Julianna teológiája a túlcsorduló anyai szeretetről megérthető kontextusában, ahol az emberek számára Isten ezen tulajdonságai adottak voltak, a mai magyar társadalom egészének szüksége van arra, hogy emlékeztessék: kicsoda is Isten. A sikertanítás beszél Isten hatalmáról és erejéről, de szentsége és igazságossága marginális témák maradnak, az isteni szuverenitás fogalma pedig gyakran egyenesen alá van aknázva. Emellett a sikerevangélisták sokszor egyfajta arrogáns önbizalommal viselkednek, amely soha nem jellemezte Jézust vagy az apostolokat, s amely szintén nem képes helyesen visszatükrözni az Isten szentségét.

Az, hogy Isten szentségére egyik gondolatrendszer sem helyez kellő hangsúlyt, mindkettőben a bűn kérdésének elégtelen kezeléséhez vezet. Noha az emberek ítélkező letámadása azt válthatja ki belőlük, amit a prostituált érzett Yancey történetében, s elidegenítheti őket a kereszténységtől, mégis az egyháznak mondania kell valamit a bűnről is, ha a megváltást akarja prédikálni. Míg Julianna felix culpa típusú hamartiológiája megfelelő részét képezheti egy spekulatív teodíceának (és még egyszer mondva, saját kontextusában adekvát válasz lehetett a korszellemre), a mai Magyarországon katasztrofális lenne olyan üzenetet hirdetni, amely elbagatellizálja az emberi bűn súlyosságát. A si­kerevangélium beszél a bűnről (és néhány gonosz dolog, például az antiszemitizmus, az okkultizmus vagy a pornográfia ellen külö­nösen harcol), mégis leggyakrabban olyan dologként beszél a bűnről, mint ami meggátolja az egyént saját teljes potenciáljának elérésében. Amit a sikerevangélisták általában nem vesznek észre az az, hogy Jézusnak a bárányokról és a kecskékről szóló példázatában az átkozottak aszerint vannak megjelölve, hogy mit nem tettek meg másokkal,  illetve hogy ha­son­lóképpen a gazdag ember és Lázár példázatában az előbbi azért kárhozik el, mert nincs benne könyörület a kapuja előtt lévő koldussal szemben.

A sátán szellemi valóságáról szólva Julianna igyekszik csökkenteni a kérdés fontosságát, ami érthető az ő korában, amikor az emberek rettegtek az ördögöktől. Ezzel szemben a prosperity-tanítók gyakran túlhangsúlyozzák a sátán munkáját, és mindenütt démonokat látnak. Ezen tanítások egyike sem lenne helyénvaló a mai magyar kontextusban, ahol az embereket emlékeztetni kell arra, hogy a sátán igenis létezik, anélkül, hogy olyan hibába esnénk, mint a sikerevangélium is, amely csak szellemi/démoni okokat jelöl meg az emberi nyomorúság okaként, és nem vesz számításba testi, gazdasági, politikai és társadalmi okokat. Utóbbiról szólva meg kell jegyezni, hogy sem Julianna, sem a sikerevangélium tanítói nem szólítanak fel társadalmi szin­tű változásokra. Julianna esetében ez teljesen érthető, hiszen az ő korában már az is elég nagy „lázadás” volt, hogy egy nő könyvet írjon, és folyamatosan védekeznie kellett, hogy nehogy a lollardok közé sorolják, ami könnyen máglyára juttathatta volna őt.

Viszont a sikerevangélisták nyilvánvalóan nem ebben a helyzetben vannak. Az ő kudarcuk ezen a ponton még szembetűnőbb, hiszen mivel a pénzbeli nyereség állandó hangsúlyozása mellett nem ítélik el a mohóság és az önzőség bűneit a nyugati társadalmakban, ezzel vétkessé válnak az evangélium eltorzításában.

Konklúzió

Észrevéve, hogy a két teológia egyike sem használható fel változtatás nélkül a mai magyar helyzetben, az olvasó felteheti a kérdést, hogy mi volt az értelme annak, hogy e kettőt vettem szemügyre. A válasz, hogy ezek kiindulópontként szolgáltak egy párbeszédben, ami a következő kérdésre kereste a választ: „Ha igaz, hogy a magyarok egy jelentős része úgy gondolkodik, hogy a kereszténység az erősek vallása, akkor mit kellene tenni és tanítani azért, hogy ezt a jelenséget ellensúlyozzuk?” Szem előtt tartva, hogy e dolgozat nem ígért egy átfogó, részletes megoldást erre a problémára, talán a válasz releváns részének számíthat egy beszélgetés pár kezdőpontjának felvázolása is.

A részletesebb válasz egy eleme lehet annak felismerése is, hogy ahhoz, hogy egy olyan teológiai koordináta-rendszert állítsunk fel, amiben ez a válasz felrajzolható, több mint két beszélgetőpartner szükséges. Julianna anya gyöngédségével „sírni a sírókkal” és buzgón imádkozni a gyógyulásukért a prospe­rity gospel híveivel lehet, hogy nem elégséges. Kálvinnal együtt kell ragaszkodnunk Isten szuverenitásához, Wesleyvel együtt kell ragaszkodnunk Isten szentségéhez; Ámósz prófétával együtt kell szólnunk a gazdagok társadalmi felelősségéről, és Bemerítő Jánossal együtt kell hirdetnünk, hogy mindenkinek meg kell tér­nie. És ez a lista folytatható… Ez egy olyan komplex feladat, hogy egyetlen ember nem tudja végrehajtani. De az egyetemes egyház, mint Krisztus teste képes erre, még a mai magyarországi problémák között is. Mivel célom ezzel a dolgozattal egy párbeszéd elindítása volt, a kérdés részletesebb teológiai kidolgozása, illetve a gyakorlatba átültethető „akciótervek” további kutatás részét képezhetik.

Megjelent: http://szolgatars.hu/sebek/#more-1219