Sokat szenvedtek Isten országáért

„Emlékezzetek a korábbi napokra, amelyekben miután megvilágosodtatok, sok szenvedéssel teljes küzdelmet állottatok ki.” (Zsid 10,32)

Kalkó József (1917–1975)

Arra késztet minket az Isten igéje, hogy aki sok méltatlan szenvedést állott ki, arról emlékezzen meg a hívő gyülekezet. Hajtson fejet a hős előtt, és magasztalja Istent, aki elhívta és megerősítette a szent szolgálatban.

Kalkó József testvér az Arad megyei Pankotán született, idén éppen száz éve. A Teológiai Szeminárium négyéves tanfolyama után szolgálatát a második világháború kitörése idején Nagykanizsán kezdte. Székesfehérváron két nagyon kis gyermekkel élt a dunántúli városban, amit az idegen hadak háromszor dúltak föl. Őt az Úr megőrizte, megtartotta családja mellett. A harcok után az angyalföldi gyülekezetben szolgált. Ott volt lelkipásztor és az akkor vásárolt új központi irodában 1951-ig titkár. Abban az évben alakult meg az Állami Egyházügyi Hivatal, bevezették a diktatúrát, és fanatikus brutalitással nekirontottak a „klerikális reakciónak”. Ha bármelyik egyházi vezető nem teljesítette parancsaikat, azt félreállították az útból. Kalkó József testvért felszólították, hogy az ország valamennyi lelkipásztorát hatósági igazolványoktól függő rendszerbe szervezze. Ő ezt nem vállalta. Ezért Horváth János egyházügyi titkár feljelentésére elrendelték a letartóztatását.

Előbb a Budapest, Mosonyi utca 6. alatti „Rendőrintézet” foglya lett, majd átvitték Sopronkőhidára, ahol nehéz fizikai munkát végeztettek vele. Rabruhát sem kapott. Egyszer engedték meg neki, hogy otthonról váltóruhát hozasson. Nagy Imre idejében oszlatták fel az internálótáborokat, ő is hazakerült, elfoglalhatta újra szolgálatát, sőt a megpróbáltatások okozta súlyos egészségügyi következmények ellenére 1957-től Pesterzsébeten, majd Újpesten végzett lelkipásztori szolgálatot.

Rákoshegyen a gyülekezetéhez 1957-ig élénk ifjúság, ének- és zenekar tartozott. Körülbelül 50 tagú volt a vasárnapi iskola, és a felserdülő gyermekek majdnem teljes számmal a gyülekezetek oszlopos tagjaivá váltak.

58 évesen távozott egy örök hazába Istenhez, aki rengeteg próbán át megtartotta őt élő hitben, és Isten országa építésében alkalmazta.

Szabadi Gusztáv (1905–1981)

Egyházunkból hat lelkészt internáltak az ötvenes évek elején. A két budapesti közül a második volt a Wesselényi utcai lelkipásztor, Szabadi Gusztáv.

Hetekig éltek a „légópincék” dohos levegőjében, Budapest bombázásait, az épületeket romboló belövéseket, az ostromló katonák durva zaklatását együtt vészelték át. A főváros első imaháza a Wesselényi utcában találatot kapott. Az istentiszteleti helyiséget újra látogathatóvá Szabadi testvér tette a két fiával. A németek kitelepítése nyomán kétségessé vált, hogy jön-e még egyáltalán bárki a gyülekezetbe.

Szabadi testvér, a gyülekezet pásztora, 1936-tól az országos ifjúsági misszió vezetője, és a Brit és Külföldi Bibliatársulat budapesti lerakatának tisztviselője volt 1950-ig. Angolról, németről lelki tartalmú könyveket fordított. Köznapi elfoglaltságához tartozott, hogy érvényes idegen fizető eszközökkel foglalkozzon. 1946. augusztus havában bevezették a forintot, és értékállóságát drákói szigorú törvényekkel védték. Többek között egyetlen külföldi pénzt sem tarthatott magánál senki. Egy idős, szegény asszonynak külföldről 1 dollárt küldtek levélben, és ő bízva abban, hogy később legális úton beválthatja, átvette a csekély összeget tőle.

Ma már szinte érthetetlen, miért ne tarthatna magánál bárki ennyi pénzt. Akkor azonban ez főbenjáró gazdasági bűncselekménynek minősült. Valutaüzérkedésért elítélték és börtönbe csukták. Szinte bizonyos, hogy figyelembe vették, hogy egy lelkészt vihettek a vádlottak padjára.

Szabadi testvér büntetésének letöltése után az Aradi utca 48. alatti székház gondnoka volt, az egyház főkönyvelője, kompetens volt minden gazdasági vagy karbantartási munka pénzügyeiben. A hatvanas években szívinfarktust kapott, kórházba került, hosszú ideig lábadozott, majd e sorok íróját ajánlotta utódául. A gyülekezetekben több átmeneti jellegű szolgálatot, helyettesítést végzett Csepelen és a főváros környékén. Élete utolsó éveit orvos bátyja hívására az Egyesült Államokban töltötte. Előbb a Lincoln Park, Michigan gyülekezetét gondozta, majd 1981-ben Kanadában ért véget földi pályája.

Dr. Somogyi Barnabás így jellemezte életét: „Összeforrt a Bibliával.”

Sallay László (1881–1957)

A nyírségi internált négy baptista lelkipásztor között Sallay László testvér a legidősebb volt, a Nyírvidék belmissziós úttörő munkása. Prófétai elhívatását 1906-ban kezdte mint utazó evangélista. 1916-ban el kellett hagynia a gyülekezetet, mert behívták a világháborúba katonának. 1918 decemberében avatták föl. A Békehírnök tájékoztatója elismeréssel ír evangelizálásairól. Nyíregyháza környékén végzett lélekmentő szolgálatáról, Isten iránti hálával nyilatkoztak munkatársai, a többi lelkipásztor (Pátkai Béla, Gulyás József, Fodor János, Cserés Attila); gyülekezetéből a kortársai (Pannonhalminé, Holczer Erzsébet; Vetési Erika) és mások, többen is. 1939-ben a nyíregyházai gyülekezetnek 68, külön a hozzá tartozó 14 állomásnak 122 tagja volt.

Az eredményes misszió, számos megtérés, a gyülekezetek erősödése szálka volt a szemükben azoknak, akik a vallás elhalását, az egyházaknak és az élő Istenbe vetett hitnek fokozatos megszűnését jósolgatták. Az egydolláros postai érkezése megismétlődött, de néhány nap múlva a rendőrség elengedte Sallay testvért. Ez után kinyomozták, hogy aratási időben a déli pihenő alatt elmegy az aratók közé és bibliai magyarázatokat tart nekik: „Szabotálja az aratást, késlelteti a serény munkát!” – akadékoskodtak. Pedig Sallay testvér, a hetvenéves férfi, a munkában is segédkezett. Kaszával vágta a rendet az aratókkal. – Elvitték, és közkegyelemmel szabadult ki évekkel később. A mai Dunaújváros gyárait, az egyhangú, szocreál panelházakat építették az ingyen munkaerővel.

Élete utolsó évét a nyíregyházai imaháznál, leánya és prédikátor veje, Nyári István otthonában töltötte. 1957. március utolsó napján imaórát vezetett Ézsaiás 40-ből, a vigasztalás könyvéből, a megfáradtak erejét megújító Istenről beszélt, így buzdítva az imádkozó gyülekezetet. 12 nappal később meglátta, Akiben hitt, Akiről prédikált és Akit követett, 1957. április 12-én, 76 éves korában.

Nyári István (1913–1991)

Az ötvenes évek elején az egykori Nyírvidéki Missziókerületet ellenőrző egyházügyi és belügyi szervek szedtek legtöbb áldozatot. Nyári István nyíregyházai szolgatársunk volt közöttük a legfiatalabb, mindössze harmincas éveiben járt.

A „gondoskodó állam” a közélelmezési hiányosságokért az úgynevezett „áruhalmozókat” vonta felelősségre. A zsír volt akkoriban a nélkülözhetetlen hiánycikk. Egy gramm aranyat ért egy kilója. Már nem volt jegyrendszer, de hajsza volt a boltok körül (vásárlási láz). Aki „tartalékolt” élelmiszereket, azt kipellengérezték, megszégyenítették, legrosszabb esetben elzárták. A legfontosabb emberi energiaforrás, az olvasztott sertészsír volt a lakosság szemében a legfontosabb élelmiszer. A népes Nyári családnak öt kilót vásároltak a férj távollétében, amiért a nyíregyházai baptista lelkipásztornak lakolnia kellett. Internálótáborba került Sajóbábonyba. Még szabadulása után is komoly tollharc folyt annak érdekében, hogy lelkészi szolgálatába visszakerülhessen. A levéltáraink egyikében őrzött beadvány stílusába és érvelésébe meglepő, hogy Nyári István körzeti állomásainak egyike „elsorvadt”. Ezzel érveltek, hogy rábízható a lelkészkedés.

Nyíregyházáról tehát elköltözhetett Kondorosra, ahol folytathatta szolgálatát, bár az egyházügyi és belügyi szervek elvárását – hála Istennek – soha nem teljesítette. Miután Budapestre költöztek, a fővárosban rendszeres helyettesítő szolgálatot végzett, kizárólag az igehirdetésekre összpontosított, és erősítette a hívőket. 1974-ben nyugállományba vonult, de ez nem vonatkozott sem a lelki életére, sem az alkalmi igeszolgálatainak megszűnésére. Végezte a szent munkát, amíg pestszentlőrinci otthonában ágynak nem döntötte a betegség és a kor. Látogatóinak elmondta, hogy közvetlenül fogsága után végtelenül legyengült, műtétre szorult: „Az orvosok, mint Isten angyalai, úgy álltak körülöttem, a családom és a hívő testvérek mindenütt imádkoztak értem. Nekem csupán reménykednem kellett.” A reménység 78 évig megtartotta.

Kun Lajos (1893–1988)

Magas korban távozott, évekkel később emlékeztünk reá, és élete 95 évét Istennek megköszönve egyik akkori beszélgetőpartnerem így fejezte ki magát: „Végiggyalogolt rajta kíméletlenül a magyar történelem.” Az első világháború, a szovjet hadifogság, hazatérés, újrakezdés, internálás, majd az időskor köde és szürke homálya.

Eredeti mestersége kovács volt, aminek hasznát vette a fogságban is. Ha elengedték vasárnap, elment a taskenti 600 tagú baptista gyülekezetbe, ahol kirgiz és szárd nyelven beszéltek. Eleinte nem értett semmit, de tanulgatta, feljegyezte a szavakat. Ezek erősítették a szénbányában, ahol az egész hetet, napi 16 órákat dolgozott. Ez a kegyetlen sors jelentkezésre késztette a Vörös Hadseregbe, ahol nem túl sokáig katonáskodott, hanem elszökött, és Moszkván keresztül hazajutott. Bihartordán 1925-től baptista prédikátor, az ország keleti végein még további három helyen lelkészkedett, nagy körzetekben. Az ötvenes évek elején az egyik faluban evangelizációt hirdetett, de ugyanakkor megjelentek a falujárók, és szabad pártnapot hirdettek. Erre nem ment el senki, de az evangelizáción zsúfolt volt a terem. Másnap elhurcolták. Az internálás után, még 1982-ben kértünk tőle egy emlékiratot, de csak ennyit írt: „Kedves Testvér! Szeretnék eleget tenni kérésének, de képtelen vagyok. A történetem töredékét küldöm. Köszönöm üdvözletét, sok áldást kívánva vagyok testvéri üdvözlettel”.

Ettől többet Kanadába kivándorolt prédikátor fia, Kun Gyula mondott, és Berta leánya, aki itthon maradt, és néhány oldalnyit kézírásban rögzítette édesapja példás hitét, szellemi erőit, minden megpróbáltatáson át kitartó erejét. Ennek „Igaz történet” címet adtak, és a már jellemzett sors küzdelmes emlékeit a pestimrei gyülekezet missziótörténelme szintén ismertette az akkori prédikátor, Fóris István testvér szerkesztésében. Az idős Kun testvért akkor köszöntötték 90. évében.

„Boldog és szent, akin… nincs hatalma a második halálnak… Isten és Krisztus papjai lesznek, és vele fognak uralkodni ezer esztendeig.” (Jel 20,6)

Margitai Lajos (1900–1976)

A két világháború közötti nyírvidéki ébredés jelentős lelki munkásai közül elhurcolt prédikátoraink egyike. A nyíregyházai gyülekezet fájdalmára egy családként kezelhető két igehirdetője szenvedte el ezt a legsúlyosabb próbát, amit a hazai közállapotok okoztak.
Margitai Lajos Mátészalka központból kiindulva 20 körzeti állomást kezelt, ahol összesen 245 gyülekezeti tag élt 1939-ben. A taglétszám – oly különös, de – mérsékeltebb számot mutatott tíz-tizenöt évvel ezelőtt, és az állomásoknak is legfeljebb a fele szűnt meg napjainkra.

Internálása körül, az eseményt követő „hivatalos” és elhatárolódó állásfoglalás szétfreccsenő véleménye kiváltotta az őt személyesen ismerő, közel és távol élő tiltakozók felekezeti kapcsolataiktól függetlenül leveleinek küldését. Elutasították, hogy a javakkal megáldott embert üldözték, és nem a hívő keresztényt. Felnevelt árva gyermek, hittől távolra sodródott asszony, hitben megmaradó, korban hasonló hívő ember egyformán volt a levelezők között. Nem a méltatlan és hazug rágalom alapján foganatosított eljárás volt sérelmes számukra, hanem a keresztény együttérzés hiánya.

A közkegyelmi rendelet lebonyolítása elhúzódott. A „célszemélyt”, a mátészalkai baptista prédikátort aratási időben vitték el, nyárias, könnyű ruházatban, és abban vészelt át az internálótáborban egy telet. A következő év őszén is az volt még rajta. Az elég népes család megrémült körébe nem lehetett bejutni, kérdésekre feleletet kapni. Nem mertek beszélni még évek múlva sem. Maradt gyanakvás és a szótlanság.

Volt már félelemre és rettegésre alapított társadalmi rend Magyarországon, és a végén a kiszolgáltatottak szava változatlanul csendes és óvatos maradt. Aki együttérzett, bement imádkozni az üres imaházba. Könnyeket hullatni a szenvedőkért. Megtorlást és elégtételt követelni tömegek előtt azok szoktak, akiknek erre különösebben nem lett volna okuk, szinte semmi.
Margitai Lajos testvér már nem folytathatta pásztori szolgálatát. Szülőfalujába vonult vissza.